A budapesti Eb-selejtező visszhangja még élénken zengett a köztudatban, amikor a honi bajnokság gépezete két hetes szunnyadás után ismét beindult. A ragyogó napsütésben kajánul kattogva, és pöfögő motorral startolt, kettéhasítva a szombat késő délutánjának csendjét. Igazi vénasszonyok nyara kísérte az utazókat, akiknek a beígért országos mobilizáció helyett csupán az évszakra jellemző ökörnyállal gyűlhetett meg a bajuk.
Persze, sosem árt az óvatosság! A bokrokból váratlanul előugorhat egy pozsonyi meg egy nagyszombati „hool”, hogy egyesített erejüket fitogtatva tudtunkra adják véleményüket, így aztán a szervek is a helyükön voltak.
Utólag a beígért mobilizáció arra a történetre hasonlít, amikor az egyedül hagyott gyerekek odahaza dugicsoki után kutatnak a szekrényben, de csak egy vibrátort találnak. Próbálják kitalálni az eszköz küldetésének mivoltját, talán egy fénykard vagy baseballütő lehet?
Ekkor anyjuk hazajön a bevásárlásból, és elpirulva magyarázza nekik: tudjátok, amikor apu nincs otthon, akkor ez az apu. S mivel a fiúk tudják, hogy apjuk fáradtan szokott hazajönni a munkából, ágyba fektetik „aput”, gondosan betakargatják, majd jóéjtpuszit nyomnak a fejére…
Az erdőháti fanklub felhívásából még hiányoltam a jól ismert Szlovákiában szlovákul szlogent, ezen még valóban jót derültem volna.
A szenicei lelátó alatt hot dogot kérve azonnal szembesül az ember, végül ezt miért nem erőltették, hiszen vájtfülűnek kell lennünk, hogy megértsük sajátos nyelvjárásukat. A „forró kutya” helyett magyarosabb ízekre vágytunk aznap, ami minden bizonnyal mélyebb nyomot hagyott bennünk, mint a játék színvonala. Tényleg nem tisztem minden jegyzetemben kitérni a hármas számú, hórihorgas védőnk hibáira, de elég látványosan kontráz rá meccsenként az akaratomra.
Persze, aki kicsit is ért a focihoz, valamint a bajnokság erőviszonyaihoz, annak borítékolható volt, ez a meccs nem lesz „szlovanos” gála. Arra csak a hazai B-közép (akik harmincan sem voltak) magyarszidása emlékeztetett végképp meglepően. Berögződött sztereotípia, bárhol jár az ember az országban, de ehhez hasonlót sem hallhattunk eleddig Szenicén.
Az elmúlt héten rá kellett jönnöm, mennyire nehéz egy kívülállónak elmagyarázni, miképp alakul át a lelátói szenvedély helyenként már-már gyűlöletté…
Megértettem, hisz’ én sem konyítok például a horgászathoz, csak a Boros Pistabá’ három pontyját ismerem. S ha már itt tartunk, az első félidőben nem és nem sikerült „halat fogunk” a pályán, hiába az akarat, minden bizonnyal a „csali” lehetett a ludas.
Ez egy ilyen liga kérem, nem halhatunk bele a szépségbe, ha az ellenfél focizás helyett csak a labdát rúgja. Ennek ellenére a helyzeteinket továbbra is be kéne rúgni, hogy a feleslegesen elhullajtott pontok miatt a bajnokság után a „be kéne rúgni” ne legyen egy új nóta refrénje is.
Vida Krisz hatalmas lökete végül csak kifogta azt a három „pontyot” nekünk…
…ami után a hazai szurkerek közül páran ismét a középső ujjukba fúródott szálkát mutogatták fájdalmasan.
Remélem azóta sikerült kipiszkálniuk valahogy! Nagy bánatukra, és persze a mi örömünkre az állás már nem változott, s bár felejtős meccsen, de értékes DAC-győzelem került a jegyzőkönyvekbe. A feltüzelt indulatokat szító internetes oldalak másnap beszámoltak arról is, hogy a Slovan és a Spartak drukkereinek „nagy összeborulásából” végül mi lett. A nagyszombatiak az éjszaka leple alatt hazulról elcsent lepedőkre festékszóróval csúnya szavakat pingáltak, majd az így kreált „remekműveket” Pozsonyban kiaggatták „száradni”.
Ehhez már tényleg csak egy zacskó pattogatott kukoricát kérnék!
Utóirat: kedden kupameccs, az 1937-es „szlovenszkói” amatőr bajnok és a csallóközi Romárió szülővárosa Fülek otthonában, majd a hétvégén kéne lőni a dunaszerdahelyi vásárban egy rózsát…
(Roberto)