FOTÓK: ÖRZSIK ÖDÖN
Az ember néha hajlamos olyan színben látni a dolgokat, amilyenek valójában sosem voltak, mindezt csakis azért, hogy a szenvedélyét maximálisan meg tudja élni, és amit a sajátjaként szeret, valóban a tulajdonaként bírja. A dunaszerdahelyi foci és az a közeg, ami köréje épült, messze nem csupán szenvedély tárgya, és bizony vetekszik a józan ésszel, ahogy a harag a szívünkbe fészkel. Jelképeinkkel csalárd módon játszadozni felér egy öngóllal, s talán a harag is helyénvaló kinyilatkoztatása mindazon gondolatunknak, amit ekkor érzünk.
Tudom, nem mindig lehet követni egyesek értékrendjét, ahogy nálam is néha félresiklik pár mondat. De nem az a gond, ha néha tévedsz, hanem ha vak vagy másként látni, és süket fülekre találnak nálad a kiáltások. Nem először fordult elő, hogy olyan dolgot tálaltak elénk kész tényként, amivel nem értettünk egyet, viszont sosem láttam még ennyire markáns ellenállást, mint most a klub kabalája ügyében. Az egyik végletből a másikig érve már-már elveszni látszott az az ügy, amihez hétvégenként ragaszkodunk. Hiszen a szenvedélyt hátba szúrva maga a foci is varázsát vesztené. Bojkott? Focit akarok!
Mert az alap a foci, minden más csak köret, mégha ez a köret néha sokkal ízletesebb is, mint maga a „fő fogás”.
Minden jó, ha a vége is az, és minden rossz képes egy szempillantás alatt elillanni. Azt hiszem, ez a szempillantás ezúttal pontosan kilencvennégy percig tartott. Megélni és átélni, közben folyvást bizakodni, hogy legalább eggyel több gólt rúgjunk, mint az ellenfél, amely a kezdetektől képes volt felvenni velünk a kesztyűt. Végtére is a győzelmet úgy tartják nem kell megmagyarázni, utána illik jó szájízzel hazamenni, és kipirosodott arccal lefeküdni.
Szerintem egy ilyen győzelem után kár visszatérni a sérelmeinkhez, ahogy azt tette a meccs utáni sajtótájékoztatón mesterünk. A győzelem a legjobb válasz mindenre, hisz’ részünkről sem esett már szó a mangalicánkról, melyet pont ez a diadal küldött végleg a „vágóhídra”.
A szavak nem bizonyítanak semmit tettek és alázat nélkül! Most győztünk, inkább pontot tehetnénk a nap végére.
Legutóbb egy kerek jegyzetért kiáltott a „tollam”, szedjük hát ízekre a napot, ami után majd kitesszük azt a bizonyos pontot. Mert amilyen jól indult, hiszem, úgy is végződött. A vasárnap reggeli napsütésben megmártózva az esélyeinket latolgattuk a listavezető ellen.
Bevallom, tán’ nem is emlékszem „rossz” DAC–Zsolna meccsre, illetve van egy 2017-ből, ami sok minden másért is a legkülönlegesebb mind közül. Akkor hasonló hullámvölgyek után 4:1-gyel küldtük haza a „sosonokat”. Persze történt egy s más azóta, és az Aréna lelátói is körbeértek már. Legutóbb egy 5. ligás csapattal ugyancsak megszenvedtünk a továbbjutásért, ami után „szőrös malacot fogtunk” (volna! Hess innen!). De vasárnap csend borult a tájra, hol szeptember végén még nyílnak a völgyben a kerti virágok…
Ebben a csendben „hallgattam” ismét apám szavára, majd feleségemre tekintve mosolyra nyílt a szám: győzni fogunk!
A napsütés délutánra sem lankadt, amiből igazi „líder” verő este kerekedett. Bevallom, mostanában kevésbé lúdbőrzik a hátam a bevonulásnál, de most valahogy visszatért a régi „láz”. Tudják, az a láz, amitől a hideg oly’ kellemesen kiráz, mint mikor a Himnuszt énekeli az emberfia. Volna, ki már ezért megfeddne, másnak meg kevés…
Gyönyörű az új DAC-sál: „Isten áldd meg a magyart!” Kezdetét vette a mérkőzés, és már az elején sem csak kóstolgatták egymást a csapatok. Férfias küzdelem, majd egy hatalmas Davis gól külsővel. A pálya túloldaláról nézve is olyan elemi erővel vágódott a léc alá a labda, hogy nemes egyszerűséggel csak ennyit mondtam:
Már bocsánat, de ezt berakta, mint ló a lónak!
Majd megcsókolta a címert a mezén. Hm, erre írtam az előbb, hogy a tettek minősítik az embert! Tetszetősen fociztunk ezután is, bizony hosszú percekig beszorult a zsolnai csapat a saját kapuja elé. Mi lett volna, ha Vida Krisz csak húsz centit megemeli a labdát, amit végül laposan küldött meg, és a kapu torkából valahogy kikotorták a vendégek!? Lehet jobb is így, a kétgólos vezetés tudatában még visszakapcsoltunk volna egy sebességet…
De a szurkoló már csak ilyen, a gólokból ért, attól van fociorgazmusa.
Nem törvényszerű, de az esetek nagy százalékban a B-közép alatti kapu a második félidőkben a vendégeké. Mindig figyelem a kapusok mimikáját, amint először szemügyre veszik a portájukat. Ez a Holec bizony szimpatikus figura, nem először tapsolta meg a közönséget, így adva tiszteletét felénk.
Most, hogy kiemeltem őt, térjünk rá a sárga mezesekre, akiktől a győzelmet vártunk, amire ugyancsak rászolgáltunk!
A legnagyobb győzelem azon túl, hogy a lefújás után újra extázisba borult az Aréna, a foci győzelme! A számtalan helyzet után hálával tekintve az égre, vagy éppen dühroham közepette méreteset káromkodva vártuk a meccs végét. A bírók elvettek tőlünk egy jogos gólt, de végül megúsztuk az egyenlítő találatot. Imáink meghallgatásra találtak, fohászunk célba ért. Minden jó, ha a vége is az, a győzelem a Dunaszerdahelyé. És itt a vége. Pont!
(Roberto)