Biztosak lehetünk abban, hogy a nagycsaládos, többgyermekes szülők is voltak ott, ahol egyszer mi magunk is. Gyermektelenül és partner nélkül.
Miért van az mégis, hogy az életutak ezen alakulását az ember ösztönösen fürkészve figyeli. Ki, kivel, hogyan, mikor? Első gyerek, második, harmadik, többedik. Első férj, második, harmadik, többedik…
Aztán kereken ívelt, domború hanglejtésekkel fogalmazzuk meg a gratulációinkat és persze minden alkalommal különbözőképp, hogy ne tűnjünk unalmasnak.
Azt gondoljuk, hogy bármiben mások volnának a barátaink, mint mi? Nagy tévedés. Közhely ugyan, de el kell sütnöm: mindenkinek megvan a maga puttonya, amit magányosan cipelget a hátán ide-oda, hiába van mellette valaki, bárki. A Te puttonyod csak a Tied!
Az apró kis összekacsintások és észrevétlen szívességek a kedvenceim, mert ezek mutatják meg biztosan, kiért is vagyunk oda. Ez viszont a családi állapottól függetlenül történik. Csak úgy, out of the blue, a nagy semmiből egyszerűen csak felbukik bennünk az a bizonyos érzés: kedvelem. Nem tudhatjuk előre, hogy kihez vonzódunk. Megtörténik és kész.
Egy ilyen esetből vagy nagycsaládok születnek, vagy épp válások, majd mozaikcsaládok. Mindenhogy jó, de csakis addig, amíg nem vagyunk ellentmondásban önmagunkkal, és valóban megpróbáltuk a kényes szitukból a lehető legjobb felállást kihozni.
Büntetni magad bármiért is, felesleges. Maximum eggyel több dolog lesz abban a bizonyos puttonyban, amivel majd számot kell adj. Az viszont biztos, pálcát törni valaki felett nincs jogunk.
Az egyetlen tanács – ha ugyan kéretlen is – csakis az lehet, hogy hűek legyünk magunkhoz. Ahhoz, amilyenek vagyunk, amiben hiszünk, amivel önazonosak tudunk lenni.