Fotók: Horen Instagram: @rokkorokush
Kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való – ez az amatőrök versikéje, ami az olyan korai Y generációs csemeték fejében, mint például én, még úgy zeng, mint a Csigabiga eredetije, és nem úgy, mint ahogy utóbbi kevésbé tragikus verziója, amire néhány éve mindenki felkapta a fejét (/az/ Ég a házad ideki).
Szóval lépjünk haladó szintre, és gondoljuk át, hogy az evidenciákon túl (kés, villa, o/koste/lló, pillanatragasztó, klotyó- meg lefolyótisztító – nyugi, az újabb példákat nem az ÉLET hozta!) mégis mi az, amivel ugyan fiókánk testi épségét talán nem (is annyira), de saját, egyébként is rogyadozó elmeállapotunkat veszélybe sodorjuk.
Rókusunk tizennegyedik hónapja végéhez közelít, és esküszöm, már legalább annyi mindent felfedezett, mint Magellán, és többet látott, mint a Rosetta űrszonda!
Kis kobakjában egyre csak sűrűsödik a navigációs rendszer, és egyre kevesebb a homályzóna, ahol szemecskéje vagy kezecskéje még nem járt.
Pillanatnyilag még meglehetősen sok mindent engedünk neki. Bizonyára ezeket az életvezetési tippeket néhány gyereknevelésből dicséretes marketingművész már elnevezte magáról, vagy mások róla, de tudatlanságom okán engedjétek meg, hogy a rájuk való esetleges hivatkozás szükségétől most eltekintsek.
Rólunk meg soha ne nevezzenek el semmit, hiszen az egyetlen szentírásnak, amit a bébiterminátorunk mellett maradéktalanul próbálunk követni, már van neve: Józan Paraszti Ész (a szerző ismeretlen).
Szóval ez a bizonyos faktor az egyetlen, de legalábbis a legfontosabb, és bármikor bevethető eszköz a Rokiverzum nevű kiterjesztett valóságunkban, amihez még egy rohadt szemüveg se kell! Ha ez se lenne kéznél, egész nap óbégathatnánk és ereszthetnénk valami lejátszóból a különböző hangsúllyal és nyomatékkal mondott, végtelenített NEM-eket. Így meg legalább csak fél nap.
Jöjjön tehát egy szűkített lista mennyei poklunk bugyraiból!
Noha tápláló cuccokról van szó, bármelyik kerül Rokink elé a babatankban, azt bevehetetlen pápamobillá kell átalakítani, no nem a külső, hanem a belső ellenség miatt, nehogy onnan egy darab is kirepüljön! Mert ha ez mégis megtörténik, nincs az a Horst Fuchs, akinek elhinném, hogy létezik olyan TV Shopos törlőrongy, amivel azt egy suhintásra felszeded egy mégoly nagyszerű találmányról, mint a laminált padló. Ha pedig te szőnyegen etetsz, akkor sajnálom, nem is ismerjük egymást!
Oké, ez talán babatankban még megengedett, de csak a kaja végén, mert különben a széttrancsírozott matériától mindennek banáníze lesz, amitől meg engem kiver a víz! (Pedig ám a banánt, na, azt imádom, nyersen!)
Ártalmatlan kis játéknak tűnnek ezek a papírkockák, de Rokink úgy majszolja őket, mint a francia krémest! Aztán mikor néhány foltban lekerül róluk az ábra, még csak apró fájdalom nyilall belénk, és megdobban a szívünk a szebb napokat is megélt játékért, mikor viszont a sarkaknál kirajzolódik a módszer, ahogy a vélhetően már sokat megélt préselt papírmaradványokat összeillesztették, megüt a guta. Szóval a kocka el lett vetve… máshová, ahol Roki nem fér hozzá.
Egy világ dőlt össze bennem, amikor nagyjából 35 és háromnegyed évesen rá kellett jönnöm, hogy az IKEA valamire nem gondolt! Van tőlük egy beépített villanysütőnk, két nyomorult tekerővel, melyek közül egyikkel a rezsimet, másikkal a hőfokot lehet manipulálni. Gyerekzár ugyan a lenyitón van, de a tekerőkön nincs. Roki meg úgy megy rájuk, mint David Guetta a potméterekre. Csak úgy röpködnek a 300 fokok odabent!
Korunk átka, legalábbis nekik biztosan, hogy divat lett a benti házi kedvenc. Noha pusztán velünk tündöklő, mennyei éveket élhettek meg a macskáink, Roki érkezésével eljött számukra egynéhány végeláthatatlan önkényuralmi év. Porontyunk ugyanis vasmarkú ispánként bánik velük, és ez esetben esze ágában sincs másra bízni a piszkos munkát.
Pillanatnyilag az a helyzet, hogy amennyiben Rokinkra bízzuk az arcunkat, annyi erővel belemárthatjuk egy piranjákkal teli kádba is. Fiókánk esetében ugyanis egy olyan példányról van szó, aki minden erejével küzd a körömvágás ellen, ehhez meg még hozzájön, hogy ha sikerül is lemetszeni, másnap úgy ereszti nekünk az újakat, mint a Wolverine.
Mostanra legyen ennyi elég, emésszétek! És közben ne higgyétek, légyszi, hogy a gyerek nem kap enni! Igenis kap rizst és tojást is, legfeljebb utána dünnyögök egy sort, miközben sikálom a padlót. Banánt viszont kizárólag karon ülve, az én kezemből – és hidd el, így is meg fogja tanulni, hogy nem nyomjuk szét azt a punnyadt terményt! A kockatoronynál naponta tíz perc látogatási időt kap, a villanysütőt meg lekapcsoljuk, amint mini DJ-nk kitombolta magát. Macskáink kénytelenek túlélni, még ha időnként nyilván bosszúból is óbégatnak hajnalban.
És az arcunk? Még ha nem is olyan vastag a bőr rajta, mint amivel bármilyen felelősséget elháríthatunk, az az övé. Hisz ahogy a DAC-stadion melletti retrókocsma falán is olvashattuk, úgyis „minden út kómába vezet”!
AZ ÖSSZES EPIZÓD: