Napjainkban javában folynak az úgymond újkori családegyesítések, vagyis a határon átívelő szeretteinkkel való találkozás, a kényszer szülte karanténos határzár után. Valami hasonlót készítettem elő aktuális jegyzetemben, kicsit mégis rendhagyó módon. Tehát a legutóbb bemutatott rózsaligeti sztori apai ágon futó szálait most édesanyám családja felől közelíteném meg. Garantáltan Dunaszerdahelyen maradunk, bár Kistejedet az egykori források önálló községként említik. A Büdös udvar már a múlté, marad hát a legkönnyebben körülhatárolható egység, vagyis a Kukucsín utca [elnézést a fonetikus írásmódért].
Lássuk rögtön a már jól ismert bőrönd mai első ereklyéjét, melyen anyai nagyszüleim „pózolnak” a kistejedi kertek alatt. Nagyapám, Mátis Lajos (azt mondják, fizimiskában a legtöbb hasonló vonással én rendelkezem a családban) Albárról származott, és egész fiatalon megismerkedett a tonkházai Kovács Rozáliával, vagyis nagyanyámmal.
Ahogy múltak az évek, és a háború véget ért az öreg kontinensen, egy kistejedi bérház lett az első közös otthonuk, a Grácik ház mellett. Két-három házhelynyire a mai útkereszteződéstől, melynek egyik sarkán… pszt, ez itt nem a reklám helye.
Nagyapám eltávon, katonaruhában, húszévesen. Karján egy életen át ott díszelgett a tetoválás azokból az időkből.
Micsoda divat volt az egykoron, külön katalógust lehetne összeállítani a hadseregbéli tetkókból, évszámokkal, laktanyánként. Négy gyermekük született, közülük Anna – akit mindenki Katinak szólított – ekkor már a világon volt, valószínűleg erre szolgált a különleges szabadság. 1952-ben járunk, az óváros még érintetlen, viszont a nagyzsinagóga kicsit szellős a bombatalálattól [elnézést az idétlen megfogalmazásért]. Még egy évig bírta, aztán lebontották, tégláiból épült a DAC új stadionja. Vissza Kistejedbe, melyet a várostól a vasúti pályán kívül még egy kis ér, amolyan csatorna is elválasztotta. Vagy lapos, amit azóta már rég feltöltöttek. Egyébként több ilyen lapos is volt errefelé. Az egyik…
…az akkor még földes út mellett, az útkereszteződéstől a Karcsai út felé húzódott. Gyerekek kedvelt helye volt, a négy testvér képe is ott készült.
A Szamártelep felé járva a karcsai határban volt a legsebesebb folyású, közben a Derzsi ház melletti Máriácskánál illett elmondani egy Miatyánkat. Anna után született édesanyám Rózsa, majd a két öccsük. Nagyapám teherautóval furikázott, mama szakácsnő volt, nagyjából minden egykor híres dunaszerdahelyi vendéglátóban megfordult, melyek közül szinte mindegyik bezárt vagy elbontották. Az Állj meg vándor, a Päťročnica (legtöbbünknek csak Petyi), meg a Partizán jut hirtelen eszembe, azon kívül iskolai kifőzdékben is szívesen látták.
Kistejed után a legendás hírű Büdösudvar mellé költözött a család az óváros kellős közepére. Csak a „Nyanyus” maradt Kistejeden, ő volt a dédanyám.
Benedekék mellett laktak, szomszédban a Majda Dušan, meg a Lehockyék. Ez az epizód nem tartott sokáig, mert 1960-ban jött a Kukucsíni B blokk, vagy kettes blokk, kinek hogy tetszik, én engedek a kilencből, ha kell. Ennyi lakásegységből áll ugyanis az eredeti lakótelep. Az iskolás évek következtek, először a Május 1. téren, majd megnyitotta kapuit a Vajanský utcai alapsuli, délelőtti-délutáni váltakozó turnusokban. A múlt rendszerben üldözött, de megtűrt volt a vallás gyakorlása, a fotón édesanyám látható a dunaszerdahelyi templomkertben, elsőáldozás után.
Egészen az apámmal való találkozásig a Kukucsín maradt az otthona, de addig még eltelt egy évtized, tele kalandokkal.
Számomra a legkedvesebb valahogy egy galamb története maradt, nagyapám kedvenc galambjáé, akit sikerült annyira háziasítani, hogy már – már családtaggá fogadták. Nagyapám szigorú ember volt, a gyerekek pedig hát akkor is gyerekek voltak, tele csínytevésekkel. Szegény galamb, becsületes nevén Cinci az egyik ilyen játék alkalmával a levesben végezte, pedig nem annak szánták. Jöhetett a magyarázkodás, és szegény pára gyógyítgatása. Túlélte, a leforrázott tollak helyén újak nőttek, aztán egyszer párt talált magának. Még elhozta bemutatni, utána sosem látták többé. Ilyenek ezek a galambok, ha eljön az idő kirepülnek a családi fészekből.
Édesanyám volt a következő, csak ő továbbra is visszajárt a Kukucsíni B blokkba, aminek az ablaka alá kitartóan járt édesapám.
A két történet ezen a ponton találkozott, a város fokozatosan átalakult. Többek között eltűnik a Lefutós utca, meg a már említett Büdös udvar. Elkezdődött az új kultúrház építése, a legjobb szórakozóhelyeken az LGT – Neked írom a dalt című slágerét nyomatták a D.J.-k.
Apropó írás, itt jövök én is a képbe, de még egy rövid ideig takarásban maradok. Ott ülök 1976-ban a ház előtt a korláton, mellettünk a város legjobb szakácsnője. Ugye kitalálták a szerepeket? 🙂
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
SZERDAHELYI KÉPESLAPOK