ILLUSZTRÁCIÓS FOTÓ: SZABÓ PÉTER PÁL
Túlestünk a tesztelés második fordulóján is, remélhetőleg újra pozitív tapasztalattal gazdagodva, de negatív eredménnyel. Ám, ahogy a múlt héten már leírtam, egy olyan fajsúlyú „eseményre”, mint a tíznapos karantén, illik kellőképpen felkészülni, úgy lélekben, mind fizikailag. Tíz nap bezártságra teljes ellátással, hogy ha egy szelet kenyeret se’ hozna senki, mi akkor is kibírjuk – erre rendezkedtünk be a feleségemmel és két csecsemőkorú gyermekünkkel, immár másodjára. Nem kell nagy dolgokra gondolni, túlélni szerettünk volna, nem hájat ereszteni. Csak a kicsik legyenek meg rendben, háziállatunk nincs!
Önöknek mi járt a fejükben, mikor átvették a „certifikátot”, pardon a tanúsítványt? A mintavételi eszközön kívül persze, mert az is „mélyen érintett” mindannyiunkat. Nevetni fognak, engem a papír illata emlékeztetett valamire a gyerekkoromból. Egy régi, kéthetente megjelenő folyóiratra, aminek Tábortűz volt a neve, és pionírokat volt hivatott a szocializmusra nevelni a felső tagozatban. Annak volt hasonló illata, frissen a nyomdából kikerülve. Nem kérdezték akarjuk-e előfizetni, önkéntesen „kötelező” volt, akár ez a teszt. Abban az időben nagyjából minden az volt, a május elsejei, Lenin utcai felvonulástól kezdve a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megünnepléséig november havában. De ugyanígy dolgozni is kötelező volt, akinek nem volt kedve hozzá, azt lecsukták.
Elkalandoztam, de ha ez a virtuális karantén teszem azt valódi lenne, nyilván eszünkbe jutnának közben olyan dolgok is, amik már rég a feledés homályába merültek.
Szóval legutóbb a hatodik napig jutottunk az étkeztetéssel, már éppen elfogyott otthon minden friss pékárunk, se’ kifli, se’ kenyér. Maradt viszont előre csomagolt zsemlyénk, ami több hónapig eláll, és sok-sok puffasztott kukoricaszeletünk. A hűtő, illetve a mélyhűtő még „tartja magát”, pedig csak 70-80 eurót hagytunk a boltban. Ettől sokkal többe kerül a kicsik tápszere, bébiétele és pelenkája tíz napra, de mi, hogy is mondjam, speciális helyzetben vagyunk. A rendszeres sétán kívül semmiben sem szenvednének hiányt. A hetedik nap reggelén igazi ínyencség kerülhet az asztalra, a hamburgerbe való hússzeletet picit megijesztem a serpenyőben olajon vagy zsíron, és a zsemlye közé pakolom minden finomsággal együtt. Igen, mindennel, amit a hűtő kiad.
Ebédre csibehúsból pörköltet készíthetünk két napra, rizzsel, de mert a lisztre is gondoltunk, akár nokedlival is. Tudják, a legideálisabb feleség szép, okos és tud nokedlit szaggatni. Az enyém ilyen!
Egyébként eleddig felhalmoztam otthon egy csomó olvasatlan folyóiratot, és mi bajunk lehet belőle, ha újraolvassuk a Jókai összest, vagy Tolsztoj Háború és békéjét. Mert a gyomrunkon kívül a lelkünket is táplálni kell, ugyanakkor nem vagyunk azok a bigott tévénézők, szóval nem hinném, hogy pont a karantén zökkentene ki ebből a berögződésünkből. A csomagolt szalámi és kenőmargarin akár egy hónapig is eláll, vacsora bebiztosítva. Konzervek, pástétomok… emberek, szerintem nem kell egy ilyen karanténból nagy ügyet csinálni, a hetedik napon megpihenhetünk, ahogy az Úr is tette!
Néha elfigyelem a bevásárlóközpontok teli parkolóit, és elcsodálkozom… Nálunk étel nem kerül a kukába, nincs pazarlás.
Idestova három hónapja, de lehet több is, nem voltunk a lakótelepi élelmiszerüzleten kívül másutt, max. pelenkákért vagy a kicsiknek szükséges dolgokért. Pedig kétnaponta járok boltba, édesanyámnak is rendszeresen bevásárolok. Rájöttem, szörnyen igénytelenek vagyunk, ennek ellenére mégis kerül az asztalra naponta finom falat. Régen nem volt mindenből ekkora választék, mégis elvoltunk, kenyeret sütött nagyanyám otthon, mert olyan hó hullott nyolcvanhétben, hogy elakadt a pék kocsija a városon kívül. A nyolcadik napon megpróbálkozhatunk vele, vagy marad a puffasztott kukoricaszelet.
Már csak két nap a világ, és miénk a szabadság! A mélyhűtőből előkerül némi háztáji „disznóság”, hurka, kolbász. Királyi lakoma, egyszerű halandóknak!
Szintén onnan előhúzok egy lefagyasztott knédlit, megvárom míg felenged, összekockázom és tojást ütök rá, majd összesütöm. Állítólag ez valami cseh nemzeti eledel, akár a káposzta, hús, knédli kombó. Tizedik nap este bizonyára felbontanék egy üveg bort a feleségemmel, és koccintanánk az egészségünkre, mindenki egészségére. Arra, hogy kibírtuk, és másnap már újra sétálhatunk a város utcáin. Azt mondják, azt kapta az emberiség, ami a legnagyobb félelme volt, hogy le kell lassítani, meg kell állni, mindenáron. Mert:
Nem harcolhatunk valami ellen. Annak semmi értelme. Valamiért kell harcolni! (Wass Albert)
Majd ha egyszer vége lesz ennek az „őrületnek”, elmegyünk egy tó partjára, leülünk és nézzük, ahogy a szél játszik a vízzel, mert a víz tehetetlen ellene. De ha a szél elcsitul, a víz is megnyugszik. Emlékszem, az elején mennyire lázadoztunk, hogy mi mindent nem tehetünk meg, ami addig mindennapos volt. Aztán szép lassan elfogadtuk, beletörődtünk, mindig csak egy keveset engedve, végül mindent. Ahogy a víz is kénytelen elfogadni, hogy a széllel nem harcolhat. És ha egyszer vége lesz ennek az „őrületnek”, mi leszünk a sima víztükör.
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
LISTÁVAL A KÉZBEN