Múlt heti ankétunkban két olyan olvasónk válaszolt nekünk, akik Magyarországról költöztek Szlovákiába, mégpedig szépséges Csallóközünkbe.
Mindenképp érdekes olyanokkal találkozni – még akkor is, ha csak egy rövid beszélgetés erejéig –, akik hazaiak, hasonlóan „idegenek” választott otthonukban, hasonló nehézségekkel küszködnek és hasonlóan messze vannak a családjuktól.
Pécsi lányként számomra a felvidéki magyarok közt élni nem csak öröm, hanem kihívás is egyben. 11 éve döntöttem úgy, hogy veszem a kalapom és ott hagyom szeretett városom, a stabil munkahelyem egy jobb és szebb jövő reményében. Azt nem tudom, hogy ez a szebb és jobb jövő már elérkezett-e, de abban biztos vagyok, hogy mióta az itteni földet taposom, egyértelműen színesebb és derűsebb lett az életem.
Csallóközinek lenni nagy kincs. Itt élő külföldiként mi is joggal lehetünk büszkék a helyi értékekre, sőt, számos lehetőségünk van hagyományőrzésre, magyarságunk ünneplésére, s e tevékenységek mély, közösségformáló erejére is.
Egyvalamit viszont soha nem kap vissza az, aki más országban telepedik le: mégpedig a gyermekkori kötődéseit.
Nem lesz testközelben senki, aki a sok-sok izgalmas emléket felelevenítené, nem lesz, aki elismételje a gyerekkori hülyeségeidet, hogy aztán együtt nevethessetek rajtuk, nem jön szembe az utcán a régi tanárod, akire úgy felnéztél, nem lesz többé olyan sem, aki a régi beceneveden szólítana. Nem emlékeztetnek majd a belvárosi utcák a tini éveidre, a sírva nevetős csajos estékre, a kacér húzásaidra, nincs emléked a város legkedvesebb helyeiről, ahol életed addigi legkedvesebb embereivel találkoztál. Egy olyan kötődésed sincs, ami az akkori, rég volt énedet idézné. Hamar felmerül hát a kérdés. Milyen is voltam egykoron?
Viszont egy új helyen annál egyszerűbb tiszta lappal indulni. Elfelejteni az iskolai csúfolók arcát, magad mögött hagyni a gonosz gyerekcsínyeket, a felnőttek igazságtalanságait, vagy amikor kisírt szemmel mentél a suliba, és nagy pechedre épp akkor volt az évkönyves osztályképfotózás. Nem dörgölik az orrod alá a régi hibáidat és nem is kéri tőled számon senki, hogy húsz év alatt miért nem változtál semmit sem.
Megúszhatod a „bűneid” hosszú távú következményeit, nem kell szembesülnöd a régi döntéseid valódi súlyával. De sajnos ezzel egyidejűleg a saját élettörténeted egy jókora darabkája is törlődik.
Egy új hazában már nem kaphatod ezeket vissza. Újra kell kezdened az építkezést, teljesen az alapoktól. Meg kell fogalmaznod a saját eredettörténetedet, meg kell magyaráznod – persze magadnak is –, hogy mit keresel itt, miért is jöttél. Célt kell találnod akkor, ha épp céltalan vagy, valamiféle küldetést, útkeresést, hogy ittléted legitimálható legyen magad és mások számára is.
Tudom, hogy sokan élünk itt, akik nem vagyunk helyiek és azt is, hogy nem lehet könnyű egyikünknek sem. De abban biztos vagyok, hogy magyarként, magyar szívvel a világ bármely külföldi pontja közül itt vagyok a legjobb helyen. Amiért a mai napig hálás vagyok!