Fotó: Pixabay.com
Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a köztünk, emberek közt lévő folyamatos széthúzás mit eredményez világunkban: romlást és nihilt. Márpedig ez történik, ha nem tanuljuk meg, mi is az az elfogadás. Ez nem csak a szomszédunk elfogadására vonatkozik, nemcsak az iskolai, vagy munkahelyi kiközösítésekre, sem a kisebbségek méltatlan helyzetére, hanem globálisan, egészen az országok és kontinensek vonatkozásában is. Széthúzunk. Bántjuk egymást. S a legrosszabb, hogy vannak, akik még erre bíztatnak is.
Léteznek olyan államok, amelyek erődítményként építették fel magukat, és akként is funkcionálnak. Képzeljük el, hogy ezek az országok, a csak hozzájuk hasonlónak vélt embertársaikat elfogadó államgépezetek, a közjó érdekében hogyan volnának képesek együttműködésre. Nagyon egyszerű. Sehogy! Nem hogy együttműködni nem lennének képesek, még közös álláspontra jutni sem.
Gyakran mondjuk, hogy az ember társas lény. Ez sokkal mélyebben gyökerezik bennünk, mint azt gondolnánk és ennek az oka is sokkal régebbre nyúlik vissza. Egyedül képtelenek vagyunk megálljt parancsolni a nagy víznek. Mi ketten vagy hárman, akár több százan is kevésnek bizonyulnánk ahhoz, hogy bírni tudjunk az elemi erőkkel, ha egy hatalmas árvízről, hurrikánról, tűzvészről, vagy akármilyen más természeti katasztrófáról volna szó. Ehhez kell a másik ház népének segítsége, a szomszéd falué, a városé is, sőt, az egész országé, akár egy teljes földrész népességének segítsége sem lenne elegendő.
Egy másik gondolat viszont már megnyugtat: az ember a bajban összefog. A szüleim, a családom, vagy a hazám úgyis összezár majd és biztosan igyekeznek megoldást találni. De a globális probléma vajon kinek a problémája? Nem közös ügyünk a környezetszennyezés, vagy a folyton növekvő erőszakos cselekedetek száma, az éhínség, a kisebbségek kirekesztése, vagy a már említett hatalmas természeti katasztrófák kezelése? Ezt ki oldja meg, ha nem mi, együtt, közösen?
Hát, nem mi. Mert nincs globális öntudat sem, azaz nincs „globális mi”. Csak „magyar mi”, meg „szlovák mi”, aztán „fehér mi”, „európai mi”, majd ennyi.
Egy zárt burkon belül talán létezhet közös gond, majd közös megoldás is, de a Földünket, illetve magát az emberiséget érintő kérdésekben tétlenek vagyunk, puszta szemlélői szellemi és fizikai építményeink hanyatlásának. Ezekben az izolált erődítményekben, a büszke nacionalista nemzetországokban, a külvilágtól elzárva, saját magunkat elszigetelve talán számíthatunk némi jogorvoslatra, de valódi, végleges megoldásra biztosan nem. Amíg képtelenek vagyunk nagyban gondolkodni és egységes megoldásokat keresni, addig az egyén is mindig vesztes marad.
Ha egy dologgal már jobbá tehetjük a világot, akkor az legyen az, hogy nem uszítunk, nem osztunk meg másokat, nem mételyezzük meg azt, ami működni látszik. Már ennyi elég lenne.