FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A római katolikus anyaszentegyház a világ legnagyobb keresztény közössége, és kétezer éves történelmével ez a világ legősibb, máig fennmaradt vallási intézménye. Talán kevesen tudatosítják, hogy a Föld népességének harmincegy százaléka, több mint 2,2 milliárd ember keresztény. Ha Szlovákia lakosságát nézzük, a 2021-es népszámlálási adatok tükrében 55,8 százalék vallotta magát a katolikus felekezethez tartozónak. Ennyit a számokról. De mit is csinál és hogy éli napjait egy katolikus pap a Felvidéken? Erről beszélgetünk mai vendégünkkel, Jelencsics Erich Gábor atyával, Marcelháza plébánosával.
Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást. Amikor a papságról és az egyházról beszélünk, rengeteg a misztikum a tevékenységetek és az életetek körül. Az érdekelne, hogy éled mindennapjaidat, mit tartasz fontosnak a pályádon, illetve honnan jött az isteni megszólítás, hogy pap légy?
A meghívás mindig belülről jön, a hitünk válasz Isten kérdésére, hívására. A hit tükrözi le, hogy belül mennyire vagyunk nyitottak Isten felé. Ez megnyilvánulhat egy általános keresztény életben is, de teljes odaadásban a papság keretein belül lehet megélni azt a bizonyos meghívást. Ebben tükröződik le a papság, hogy igennel válaszolok Isten meghívására.
Te mikor érezted ezt?
Ez nem annyira érzés, inkább egy felismerés. Egyszerű emberként igyekeztem lelkiismeretesen élni a mindennapjaimat, elvégeztem a főiskolát, dolgoztam, de észrevettem, hogy valami hiányzik az életemből.
Akkor nem papnak készültél, hanem egy civil pályára. Honnan származol pontosan?
Érsekújvárban születtem, Naszvadról származom. A gimnáziumi érettségi után felvételiztem a főiskolára: a nyitrai mezőgazdasági egyetemen közgazdászként végeztem. A családi hagyományt követtem ezzel, hiszen virágokkal és mezőgazdasági tevékenyéggel foglalkoztunk. Így, vállalkozóként szerettem volna érvényesülni.
Pont az egyetemen került elém egy válaszút, éreztem, hogy mégsem a gazdasági szféra, hanem inkább a humán, szociális, pszichológiai, filozófiai, teológiai út foglalkoztat jobban. Piarista atyák szentmiséire jártam, és valahol megérintett a dolog. Mint minden ember, én is a pályámat, helyemet, önmagamat, az élet értelmét és az elhivatottságot kerestem.
Igyekeztem kitalálni, milyen adottságokkal áldott meg Isten. Kezdtem felismerni, merre is húz a szívem. Az Isten vágyakat is adott a szívünkbe, ekkor kezdtem más irányba menni. Az egyetem elvégzése után szállodamenedzserként dolgoztam a naszvadi sportközpontban. Ott hoztam meg az első komolyabb döntésemet. Ismertem néhány lelkiatyát, szerzeteseket. Nem a hagyományos papság, hanem valamilyen misszió vonzott. Akkoriban kapcsolatban álltam a redemptoristákkal, majd felhívott egy atya, aki a hivatásokat gondozta a missziós szerzetben. A telefonbeszélgetést követően csatlakoztam is hozzájuk. A kérdés már régóta fogalmazódott bennem, de akkor és ott a választ is megkaptam.
Hogyan fogadták a szüleid a döntést: örültek, aggódtak, féltettek, netán csalódtak, hogy nem a közgazdászi pályát viszed tovább?
Aki ismer, tudja, hogy igyekeztem mindig a helyes utat keresni, választani. Édesanyám református, édesapám katolikus. Természetesen az édesanyám unokákat, családot akart, és vastag kolostori falakról szőtt elképzeléseket velem kapcsolatban. Imába foglaltam, hogy ha az Úr hív, akkor úgyis megyek, Isten kegyeire bíztam magam. Kell, hogy ilyen legyen, hiszen az isteni gondviselés akkor is működik, ha nem fordulunk hozzá. Végül megoldódott a kérdés, hiszen a testvérem éppen akkor házasodott meg, és jött is a gyermekáldás. Ezzel az unokakérdés le lett zárva: előttem meg megnyílt az út.
Videóinterjú:
Menyhárt Dodi vendége Erich atya | Magunk között
Dunaszerdahelyen kezdtél, itt találkoztam veled először több társas eseményen, esküvőkön, ahol vőfélyként kísértem a násznépet, te meg összeadtad a párokat. Milyen korszak az életedben Dunaszerdahely?
Nagyon örültem, amikor a kinevezésem után ide kerültem. Az első benyomás mindig meghatározó, és ez pozitív volt Dunaszerdahellyel kapcsolatban. Igyekeztem az itteni embereknek a lehető legjobb példát mutatni.
Szeretted a várost?
Igen. Fontos az intellektuális tudás is, de a legfontosabb, hogy miként viszonyulunk a szolgálatunkhoz. Ez pedig emberfüggő. Ez a hívőkön is visszatükröződik.
Hogy láttad: vallásos város Dunaszerdahely? Az itt élők mennyire fogadják be az általad hordozott isteni üzenetet?
Meghatározó nézet a vallásosság, e mögött pedig ott rejlik a hit. Az a fontos, hogy az emberek mennyire élik meg a hitüket. A vallásosság és a hit két külön dolog. Egy morálteológus, Klaus Demmer azt mondja, hogy ’Ki hogyan gondolkodik, úgy él.’ Ezért is fontos, hogy miképp képzeli el az ember a hitet, milyen az életvitele. Másik dolog a vallásosság. Ellátogatunk Isten házába, a templomba, misére. Van, aki letérdel, keresztet vet, de nem tudni, ez mennyire hiteles…
Isten van bennem, vagy csak azért csinálom, hogy kipipáljam a harmadik parancsolatot? Az igazi arc a templom falain kívül mutatkozik meg. Kell a hitelesség, de a vallásosság is fontos, hiszen onnan vezet út a hit felé.
Jelenleg a Komáromi járásban tevékenykedsz, a Nagyszombati Egyházmegyében, ahol Marcelháza tartozik hozzád. Miből áll egy heted? Milyen egy mai fiatal pap élete?
Mindenkinek kell, hogy valahonnan merítsen, csak azt adhatom át, ami bennem van. Kell lennie egy bizonyos rendszernek, időbeosztásnak, hogy tudjuk, mikor dolgozunk és mikor pihenünk. Öt és fél évet töltöttem egy szerzetesrendben, és ez nagyon sokat adott, sok mindent átvettem azokból az időkből. Egyértelmű igazság az a mondás, hogy ’Tartsd meg a rendet, és a rend is megtart téged.’ Ha ez ember rendetlenül éli az életét, akkor az valahol megmutatkozik. Ha van egy bizonyos rend, értékrend, időbeosztás, akkor az megtartja az embert. Ezt mindenkinek saját magában kell kialakítania. Ez főleg ebben a materialista, rohanó világban fontos. Meg kell védeni önmagunkat, nem szabad kiégni, feszültnek, ingerültnek lenni. Egy hívő embernek mindig kell időt találnia Istenre is. Ha nem Isten van az első helyen, akkor jön a káosz. Az analfabéta görög kifejezés három szóból tevődik össze, ha nem értem meg az alfát, akkor a bétát sem fogom. Hiába van humanizmus, szolidaritás, ha az a bizonyos első betű, az alap, amelyre épül az életünk, hiányzik.
Az a hivatásod, hogy a hitet erősítsd, tápláld, gerjeszd… Véleményed szerint jelenleg a világ vajon hitetlen?
Materialista világban élünk, de ugyanakkor pszichoszomatikus lények vagyunk, vagyis nem csak a testünknek, a hasunknak vagy a biológiai szükségleteinknek élünk: egyre nagyobb szükségünk van lelki táplálékra is… Nem úgy fogalmaznék, hogy az emberek hitetlenek, csak nem találnak rá az igazi forrásra, amiért teremttettünk.
Gondolom, ezért keresünk pótmegoldásokat. Valaki szereket, mások tanokat használnak: sok minden jelen van a világban…
A hit is kegyelem, ajándék, amelyet nem kap meg mindenki, vagy ha meg is kapja, nem csomagolja ki. Erre senkit sem utasíthatok, legfeljebb egyfajta útmutatást biztosíthatok. Ugyanez a helyzet a szeretettel is. Egy olyan embert nem kérhetek arra, hogy szeressen, aki olyan környezetből jön, ahol ezt nem tapasztalhatta meg. Viszont, ha nyitott erre, akkor rá lehet vezetni, de természetesen kettőn áll a vásár.
Nemrég hallgattam egy beszélgetést, amelynek a papi hivatás kiégése volt a témája. Ugyanezen beszélgetésben az elmagányosodás szó is szerepelt. Kiéghet, illetve elmagányosodhat egy pap?
Szerintem igen.
És mit tehet ilyenkor?
Saját magamból kiindulva mondom, hogy a magány mindenkiben benne van.
De a ti papi vállalásotokban jobban jelen van, elég csak a cölibátusra gondolni és arra, hogy nem alapíthatsz saját családot…
Talán nem is a magányról van szó, ha az ember egyedül él – a kettő nem ugyanaz. Egyedül jövünk világra, és egyedül is távozunk. Egy kapcsolatban is lehet valaki magányos, sőt a társas magány még rosszabb. Mindenkiben jelen van a magányt jelentő szakadék, és mindenki bele is eshet, le is csúszhat ezen. Ehhez nem kell papnak lenni. A szerzetben, még a fogadalmak előtt volt egy évem, amelyet teljes egészében a kolostorban töltöttem, imádkoztam és dolgoztam. Ez a szerzetesi regula két alappillére. Ott és akkor önmagamban kellett egy egész évet eltöltenem, és szerintem itt gyökerezik az, mennyire bírja ki az ember önmagával.
Öt évig éltem magammal, ismerem magamat és a hibáimat is: de a kérdés az, mennyire akarom ezeket a dolgokat a felszínre hozni a tudatalattimból és szembenézni velük. Ehhez bátorság kell – de ugyanakkor egyfajta félelem is van az emberben ezektől a sötét dolgoktól. Ez egy kemény talaj, amibe nem egyszerű beleásni.
A kényelmesebb megoldás mindig a könnyebb is. Vannak olyan emberek, akik nagyon tevékenyek, de önmagukkal nem szeretnek lenni. Ez egyfajta pótcselekvés. Az embernek elsősorban saját magával és az Istennel kell jóban lennie. Szent Ágoston szerint Isten hangja, a Vox Dei bennünk van, és ez hozza elő azokat a kérdéseket, amelyeket meg kell válaszolni. Innen eredeztethető az egész. Én is megtapasztaltam a kiégést, megesik, hogy a mindennapi mókuskerékben két szék közé esik az ember. Ez az állapot benne van a pakliban.
Mit csinál ilyenkor egy pap? A paptársaihoz fordul vagy pszichológushoz megy?
Olyankor azt kell felkutatni, mit hanyagol el az ember. Amikor a lejtő szélére kerülünk, át kell gondolnunk, miért jutottunk el idáig. Ez önismereti dolog, és ilyenkor általában az Isten rámutat, merre folytassam az utam, mire összpontosítsak, mi a fontos. Isten, a családom, az életem, a pihenés vagy a munka van az első helyen? Ha az ember ilyenkor őszintén magába néz, akkor észreveszi, mi a gond.
A bűnöknek is van oka. Például, ha valaki azt gyónja meg, hogy türelmetlen, akkor annak is megvan a maga oka. Ez lehet az egó vagy a becsvágy miatt. Ilyenkor az embernek fel kell tennie magában a kérdést, hogy mi a türelmetlenség oka.
Felismerem, észreveszem és tudok rá reagálni. Nagyon fontos az önismeret és a tudatosság. Isten ismer minket a legjobban, hiszen az ő teremtményei vagyunk. Valamilyen törvényszerűségek alapján működik a világ: élünk, dolgozunk, családot alapítunk. Ezt a törvényszerűséget valakinek meg kellett alkotnia.
Az önmagaddal való szembenézés, felismerés sokkal könnyebb, ha Istenre hagyatkozol, mert az ő segítségét is be kell kapcsolnod ebbe a folyamatba…
Így van. Igyekszem Isten szemén keresztül látni az embereket. Vannak anonim keresztények is, akik nem járnak templomba, de keresik Istent. Lehet, hogy ez még nem fogalmazódott meg bennük, de valahol ők is felismerik ezt a hívást, hangot. Az ember elsősorban Isten képmására lett teremtve. Isten maga a szeretet, és mi is a szeretetből lettünk megteremtve. Szeretve akarunk lenni és szeretni. Senki sem vágyik arra, hogy gyűlöljék, rossz szemmel nézzenek rá, rossz véleménnyel legyenek róla. Isten örök, Isten maga az élet. Egészséges ember nem vágyódik a halál után, élni akarunk. Értelmes lények vagyunk, valamiért Isten megajándékozott bennünket az értelemmel, felfogással, kereséssel, tanulással. Isten a legfőbb intelligencia. Nem utolsósorban az Istentől kapott legnagyobb ajándék a szabad akarat. Isten pártatlan, és nem vezet minket az orrunknál fogva. Mindig lehetőséget ad arra, hogy megtapasztaljuk a jelenlétét, sose legyünk egyedül. Például, ha meg szeretnénk tanulni biciklizni, mindig lesz olyan, aki segít ebben. Először természetesen pótkerekek segítségével, de az idő előrehaladtával már azok nélkül kell érett emberként megtanulni biciklizni.
Ezt a beszélgetést mindenképpen folytatjuk majd a lelki biciklizésről és a mindennapi kegyelmekről. Nagyon köszönöm a gondolataidat, kívánom, hogy a most vezetett közösségedet minél tovább vezethesd. A pályádhoz kiégésmentes és Istenhez való napokat!