Mert nem beszélsz velem! – hangzik kérdésünkre a válasz, miután faképnél hagytak egy kellemetlen veszekedés közben. De hiszen beszélek! – vágsz vissza. De már késő, sarkon fordult. Magadra maradtál.
Fülsiketítő a csend, amit maga mögött hagy egy értelmetlen vita. Amiben a másiknak még igaza is van. Képtelen vagy ezzel mit kezdeni. Béna a kezed és a lábad, nem tudsz mozdulni, akárcsak egy lépést tenni is felé, egyszerűen nem megy, lefagytál. Elgémberedtél. Csak tátogsz, mint a partra vetett hal, ami már érzi a végét.
Miért nem tudunk egy szót se kinyögni kényes helyzetekben, aminek valami értelme lenne? Ha mondunk is valamit, miért beszélünk félre? Miért nem osztjuk meg, mi a baj, mi bánt?
A remek érzelmi letapogatókkal megáldott másik viszont azonnal kiszúrja, ha valami gond van. Tudja. S mivel közel álltok – állítólag -, az okát is tudni akarja. Azt is hogy honnan indult, ki mit mondott, mikor, mivel bántott meg és mit tud tenni érted. Szóval mindent. A szép, díszes körítéssel együtt. Nemcsak a végszavakra kíváncsi, nemcsak a szótöveket akarja hallani. Ő Téged akar látni. Kinyitni a belső ajtajaid, egyiket a másik után, kilincselve, a szobákban körberohangálva, az egész belsődet bejárni.
Te viszont nem akarod. Még. Egy szót mondasz, hogy lerázd, na jó, kettőt, de ez neki korántsem elég. Hamar rájössz, hogy ehhez te kevés vagy. Kevés az az egy szó, az a pár szótő. Azt érzi, nem szereted. S mivel nem osztod meg magad, tudni is véli.
Hol van az a pont, amikor átszakad a gát, és képes vagy megnyílni? Mi kell ahhoz, hogy beengedd a másikat? Vagy csak valamit, amivel reakcióba léphetsz, amivel kölcsönhatásba kerülhetsz? Mi kell ehhez vajon?