FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a DAC-szurkolókat bemutató riportsorozatunk egyik legbensőségesebb és legtartalmasabb beszélgetésével indul az új esztendő. Vendégünk Bugár Imre, vagyis ahogy barátai és ismerősei szólítják: „Bugi”.
Említetted, hogy Tanyról származol. Bár nem a világvége, de mégis, hogy kerültél el Tanyról Szerdahelyre annak idején? Komárom ugyanúgy divíziót játszott, mint mi…
Édesapám KFC-szurkoló volt, közvetve mégis neki köszönhetem, hogy megszerettem a DAC-ot. Az adott meccsen, amire kivitt magával Komáromba, a KFC a DAC Poľnohospodárral játszott és a DAC 5:3-ra nyert. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy nekem át kell élnem ezt az érzést a szurkolótábor másik felén, vagyis a szerdahelyi stadionban a nézők között. Úgy gondoltam, ott sokkal nagyobb szeretet irányul a csapat felé, mint amit tapasztaltam a komáromi közegben. Be is bizonyosodott, hogy nekem volt igazam: rászedtem az aput, menjünk el Szerdahelyre. Egész úton azt hallgattam tőle, hogy úgy fog járni a DAC, mint a Komárom: kilenc gólt kap az első meccsen. De jól alakultak a dolgok, megvertük a Humennét, volt szerencsém látni Szikora Gyurit focizni. Úgy gondoltam, hogy meg tudom téríteni az aput és lesz majd egy stabil fuvarosom Szerdahelyre, de tévedtem.
Miközben kezdtem magamba szívni a DAC-meccsek varázsát, éppen én voltam az, akinek le kellett állítani apámat, ugyanis amelyik meccsekre elhozott, nem jöttek az eredmények. Ez annyit jelentett Szerdahelyen, hogy pl. a Púchovval, Spišská Nová Vesszel „csak” döntetlenezni tudtunk. Kerestem a bűnbakot, és mit ne mondjak, megint igazam lett, mert onnantól kezdve, hogy nem az apu hozott, jöttek is a győzelmek…
Mindennek volt egy előzménye, mégpedig a szintén Tanyról származó Fábik Karcsi, vagyis a „Dagi”, aki a hodosi JRD autóbuszával hordta a DAC-osokat, és akinek történeteit tátott szájjal hallgattuk a tanyi kocsma teraszán. Hogy mi volt az odafelé úton, mi történt visszafelé és tulajdonképpen mi is az a DAC-életérzés. Az öccse által végülis bekéredzkedtem a falubeliekhez, akik jöttek Szerdahelyre. Valami húsz koronát fizettem nekik, de azt a pénzt mindig rám költötték – főleg, ha nyert a DAC. 45-50 éves korosztályról beszélünk, én akkoriban voltam éppen csak tinédzser.
Később persze jöttek a korombeliek is, éltünk-haltunk a DAC-ért Horváth Lacival, a „Dokival” – ő még nálam is nagyobb DAC-drukker. A nővére Szerdahelyre ment férjhez, édesapja volt a sofőr és a rendszeres családlátogatások alkalmával engem is beraktak a kocsiba. Sógora, Nagy Pityu szintén ízig-vérig szurker volt. Tudta a dolgokat, ki kicsoda, megmutatta, hol lakik Weisz Misi bácsi. Úgy mentünk a meccsre „Sever” 2-ről, hogy szinte futni kellett utána, tudta, hogy úgyis bejut, mégis meg akart előzni mindenkit. Meg kell említenem Pityu özvegyét, Valikát is (aki Horvát Laci nővére). Nekik köszönhetően a fia, Gábor és a családja is DAC bérletes és hű példája a DAC fanatizmusnak, ami apáról fiúra öröklődik! Az meg igazán nagy büszkeséggel tölt el, hogy a tőlem ajándékba kapott közös DAC-FTC sállal szurkol az unokája a családja kötelékében minden meccsen. Nekem Ők A DAC-szurkolók!
Középiskolások lettünk, Laci álma beteljesült, DAC-játékos lett. Ő tudott futballozni, én meg szerettem. A faluban minden egyes meccs után lemásoltuk a DAC-os formációkat a futballpályán… Elkerültem Pozsonyba középiskolába, ott aztán nem volt probléma DAC-drukkereket találni, nagyon összetartó volt az a közösség.
Vonattal utaztunk, mindenki egyforma volt közülünk, Beatrice kendő a nyakban, zichereis tű, „maszkács”-táska, rajta Hajrá DAC felirat – épp’ csak egyikünk fradista volt, másikunk újpesti – de ott tulajdonképpen az sem számított. Egy volt a célunk, szurkolni a DAC-nak, amit büszkén be mertünk vállalni Pozsonyban is.
Jöttek a somorjaiak, a bősi csoport, nem volt nagy tudomány összeverbuválni a társaságot az öreg órától a B-középbe. Sorok szerint mindenkinek megvolt a helye, ez amolyan hierarchia volt a stadionban. Ahogy korosodott az ember, erősödött a hangja, eggyel feljebb léphetett. Nem volt ilyen szinten a szurkolás, mint most, kevesebb rigmust tudtunk, de olyan, hogy valakit fel kell volna szólítani, hogy szurkoljon, sosem fordult elő.
Csodálatos volt látni, ahogy a környék településeinek és csoportjainak fiataljai összekovácsolódnak. Nekünk, csallóközi gyerekeknek a DAC-meccsel sosem ért véget a hétvége, mentünk Nyárasdra kézilabdára, aztán meg bálba. Valamikor másnap délelőtt keveredtünk haza, a vasárnapi ebédet még reszkető kézzel ettem, apám csak lesett, nem tudta mire vélni a dolgot. Ez az összetartás a felnőttkori élményeimben csúcsosodott ki, a régmúltból elég, ha csak megemlítem a mi régióinkat: a komáromi 1-es vonattal jártunk, Örsújfalun, Ekelen 20-30-as csoportok szálltak fel, mi Ócsán a tanyiakkal Sárik Laci barátommal, a „Sacával”, aki mai napig él-hal a DAC-ért… Majd az újabb generáció: Sárik Pityu, meg Kacz Attila, aki akkor is ott állt, a legrosszabb érában a lelátón, amikor senki nem állt körülötte – és akinek szintén egy álma teljesült azzal, hogy gyepmesteri állást kapott a klubnál. Ezek az emberek nagyon sokat tudnának mesélni, akár ebben a riportsorozatban is…
Lépjünk át a második kérdésre: dunaszerdahelyi lakos lettél, majd kicsit később bekerültél a Medgyes családba – bár mindenki tisztában van a helyzettel, én mégis kerestem a szavakat idefelé jövet, hogyan is kezdjek bele a témába…
A sors iróniája: a Keleti lakótelepen laktam, és séta közben azon spekuláltam, hogy tudnám megszerezni azt a Mita-dresszet, amiben a DAC-játékosok pályára léptek a Bayern ellen. A Szabané nagyon magasan volt, Medgyes Józsijé száradt mindig kint az első emeleten – úgy tudom, arra az egy meccsre szerezte az izraeli szponzort a Misi bácsi. Ez volt az egyik ilyen Medgyes-emlék, ami megmaradt bennem, na meg persze az a bizonyos Sparta elleni 3:3, amikor a Józsi csereként beállva kiegyenlített…
A következő sztori a katonaság után történt: Szerdahelyre kerültem, lakást kaptam, új munkahelyem lett – ami egy álom volt, hiszen biciklivel tudtam DAC-meccsre menni. Az Agrostavnál lettem bágerista, szerdahelyiként már a lelátón is feljebb kerültem. Meglehet, aki ezt a korszakot nem élte át, annak ez nevetségesnek tűnhet, de ez az igazság.
Lényeg a lényeg, az egyik DAC meccsen történt, hogy egy szurkolótársammal csúnyán összeszólalkoztunk – „Surdának” ismerte őt mindenki. Két fiatalt kellett nevezni a keretbe, egyik lett a Király, a másik pedig nyugodjék Józsi öccse, a Medgyes Peti. Amikor Petit becserélték, akkor ez a „Surda” – akiről akkor még nem tudtam, hogy kicsoda – olyan kritikával illette őt, amit nem tudtam szó nélkül hagyni: mit kell a fiatalokat lemondani, stb., stb., nagyon csúnyán összevesztünk.
Ez volt szombaton, kiment az emberből az ideg, a stressz… Megyek ám hétfőn az új munkahelyemre, erre mi történik? A műhelymester, a „kis” Farkas bevitt az öltözőbe, ott meg ült valaki, csak éppen az arcát nem láttam, mert újságot olvasott. A műhelymester megszólította őt:
– „Surda” engedjél be, hoztam melléd egy új gépészt – mire ő:
– Mi van, nem fértek el? – majd felnézett és csak ennyit mondott:
– Dik, a „kis Medgyes”! – „Surda” az Agrostav megbecsült autószerelője volt, kiváló szakember…
Onnantól kezdve én voltam a partyban a „kis Medgyes”, ’88-ról beszélünk, majd a sors iróniája, hogy 2006-ban bekerültem a Medgyes családba…
Szembesülnöm kellett azzal, hogy a DAC-nak van egy másik oldala is, míg én a DAC-nak éltem, addig mások a DAC-ból. Nagyon rossz érzés volt először, mert olyan volt, mintha önmagamban csalódtam volna. Amikor egy család felteszi az életét a DAC-ra, és olyan emberek tesznek keresztben nekik, akik az álmukban sem mertek volna ilyet megtenni, ha a Medgyes Józsi él! Persze, ez mind olyan dolog, hogy tulajdonképpen akkor én sem lennék a családban, nyilván kétértelmű.
Kaptam magam mellé egy olyan asszonyt, akinek sok nő a bokájáig sem érhet. Négy-öt munkahellyel három gyereket nevel, tisztességgel, becsülettel iskoláztatja őket – bizony, nagyon meg kellett gondolnom, hogy hol vagyok. Egy nő, aki egy olyan férj nélkül élt, akit tisztelt, imádott, szeretett, akivel együtt nőttek fel, az életük volt a sport. Józsi egy jelkép volt a DAC-szurkolók körében, meg merem kockáztatni, aki nem tudja, ki volt a Medgyes Józsi, az nem is DAC-szurkoló! Aki, ha azután a bizonyos ’85-ös DAC–Sparta 3:3 után befejezi a pályafutását, akkor is valaki lett volna Szerdahelyen!
A múltat becsülni kell, mert múlt nélkül nincs jövő! – magammal szemben állítottam fel elvárásokat, mert óriási felelősséget éreztem, hogy ebből mindenki jól kijöjjön, főként a gyerekek. Nem okozhattam csalódást, még akkor sem, ha tudtam, talán életem végéig másodhegedűs leszek ebben a kapcsolatban. Viszont egy cigányzenekar sem áll fel úgy muzsikálni, hogy kihagynák a második számú hegedűst, mert azt a zenekart, azt a csapatot, jelen esetben a családot össze kell hangolni. Az előző életemből a fanatizmusomat, a szorgalmamat, a családcentrikus hozzáállásomat tudtam beleadni a kapcsolatba. Azzal vágtunk bele, hogy ám legyen, csakhogy nekem is volt egy kiskorú gyerekem, Fanni lányom, aki egyidős volt Sinannal… és a két gyerek harcolt a szüleiért. Akkor ez a szlovák nemzetiségű nő, tett egy olyan lépést az én magyar kislányomért, ami után azt mondtam, itt nincs miről beszélni, az életemet teszem fel a családért. Reni lemondott az özvegyi segélyről és férjhez jött hozzám, csak azért, hogy a kislányom velem, velünk élhessen. Én akkor már Ausztriában dolgoztam – ott ahol most is, immár a Renivel együtt – és nem lett volna olyan bíró, aki nekem ítélte volna a gyerekem.
Mint férj és feleség egy lakcím alatt nekivágtunk a közös életünknek: a Dodi, egy nagy főiskolás gyerek, Medgyes József, apja fia. Nem egy Sinan, aki az anyja fia, aki túl intelligens ahhoz, hogy szétrúgjon valakit a pályán. Dodiban benne volt a düh, egy-kettő elintézte volna a sorsát – nincs édesapja, benne volt a csak azért is meg akarom mutatni érzés…, de nagyon kitartó, mert amit akart, azt elérte az életben, és el is fog érni mindent. Plusz az én lányom, a három gyerek így, egy szobában.
És akkor ettől a nagy gyerektől lényegében kaptam két hónap „ultimátumot”, hogy ha úgy fogok viselkedni, akkor rendben lesz minden… amit én akkor adtam, az semmi volt ahhoz képest, amit visszakaptam a gyerekektől, és hogy azzal lehetek, akit a legjobban szeretek. Dodival eljutottunk arra a szintre, hogy barátok lettünk, mert látta az anyján, hogy boldog.
Én akkor tiszteletből úgy gondoltam, hogy megszervezem a Medgyes József emléktornát Sinan korosztályával, azokkal a csapatokkal, ahol a Józsi játszott egykor: Komárom, DAC, SFM Senec, Nagyszombat, meg az ETO, ahová akkor már Sinan kacsintgatott, köszönhetően Szabó Ottinak is. Persze lehetett volna még fokozni, Altay Izmir, Wismut Aue, RH Cheb… Hálistennek jól sikerült, amit Sinan edzőinek, „Motyónak”, meg Zsákovics Janinak is köszönhetek. Akkor már dúlt a „háború” Szerdahelyen, kongott a stadion az ürességtől, mégis sikerült összehozni a DAC öregfiúkat a nagyszombati „öregekkel”: Súkenník, Eckhard, Fišan… A DAC-ba eljött „Pinyő” is, nagy köszönettel tartozom a DAC csapatvezetőjének, Reisz Árpinak – aki még élt akkor –, hogy egy kalap alá hozta az egészet. Még azt is bebiztosította, hogy a stadionban legyen a rendezvény.
Kihasználva a szurkolói múltamat, a fanatizmusomat, próbáltam egyengetni a fiúk labdarúgói karrierjét. Dodi akkor még a DAC-ban focizott. Sinan úgy tekint rám, mintha az apja lennék, NB1-es játékos lett, és minden döntése előtt kikéri a véleményemet. Elkezdődött a szembesülés, az az időszak, ami megmutatta a DAC a negatív oldalát is. A Dodit válaszút elé állította az akkori edzője – aki azok után számomra már nem egy DAC-legenda – hogy vagy a profi foci, vagy a főiskola. Ezután került a Dodi a SFM Senec csapatához, ahová később Sinan is követte őt – idővel ott is eljátszották a bizalmunkat.
Olyan dolgok ezek, amibe ha nem élsz benne, nincs rálátásod. Hogy hogy tudnak elbánni egy fiatal gyerek karrierjével, megbüntetni valakit, mert úgy tartja kedvük? – csak mert nem úgy van, ahogy ők akarják?
Úgy érzem, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy mindhárom Medgyes gyerek kihozza magából a maximumot, ami a sportot is illeti. Renire és lányára maximálisan büszke vagyok. Nemrég 18 évesen az U20-as atlétikai vb-n versenyzett Kolumbiában. Nem a reklám helye, de Renike szlovák anyanyelvűként magyar alapiskolát végzett, végig tiszta egyes bizonyítvánnyal. Nemrég született meg a kisunokánk: Leó Sinan, aki már magyar állampolgár lett. Dodi PaedDr. diplomával végzett a testnevelési egyetemen, jelenleg a DAC U6-os korosztályának az edzője, ahol a kisfia, Márk Józsika is focizik.
Számomra ezek nagy értékek, nekem Nagyszombatban kellett magyarnak lennem a feleségem családjánál. Anyósom, akit végtelenül szeretek, azzal fogadott, hogy „vítaj na Slovensku”. Én meg visszakérdeztem, hogy babička, hol is vagyunk? Erre ő magyarul: Keresztúron. Ezek után, ha csak annyit tettem le a Medgyes család asztalára, hogy 15 év alatt megtanulták, a Trianon az nem triatlon, akkor már büszkén fogok elmenni ebből az életből valamikor…
Már nem úgy állok hozzá a jelenlegi DAC szurkolótábor egyes kifejezéseihez, mint egykoron, mivel már másként látom a dolgokat. Nagyobb dolog magyarnak lenni olyan helyen, ahol más titkolja, hogy magyar, mint amiben anno benne éltem. Elmagyarázni egy Nagyszombat melletti nagymamának, dédmamának, hogy is van az, ha az unokája, dédunokája édesanyja szlovák nemzetiségű, de mégsem szlovák alapiskolába adja a gyerekét. A mai napig a gyerekek szlovákul beszélnek az édesanyjukkal, én magyarul a „Lászocskámmal”. Sokan számon kérték tőlem:
– Hogy tudsz egy szlovák nővel együtt élni, amikor Fradi címer lóg a nyakadban?
– Én Medgyes Józsi feleségével vagyok, tudod te ki az a Medgyes Józsi? Az, aki kiegyenlített a Sparta ellen, aki mellett ha nincs egy ilyen nő, talán nem rúg labdába sem. Életem legnagyobb extázisát éltem át akkor, engem nem érdekel a te véleményed. Tegyél te annyit a magyarságért, mint amit én tettem ebben a családban, aztán majd beszélhetünk!
Térjünk vissza a DAC-hoz, mégpedig a jelenkorba…
Tőlem sokkal nagyobb DAC-szurkolók is vannak, de ők még nem látták az éremnek a másik oldalát – viszont nincs jogom bármit is mondani rájuk. Óriási dilemmában vagyok, amikor azt kérdezik tőlem, hogy Sinan mikor jön a DAC-ba? Én pedig visszakérdezek: szeretném-e? Annak a Medgyes Józsinak a fia, ebbe a DAC-ba? Az én DAC-omba, mindent megadtam volna érte, de ebbe a DAC-ba, ahol meg kell tanítani az embereket, hogy tiszteljék a múltat, nem szeretnék magamba kést döfni. Mert ha tegyük fel, nem úgy jön ki neki a lépés, a képembe vágják, hogy hogy játszott Sinan? Könnyű kimondani, miért nincsenek csallóközi fiatalok a DAC-ban? Ha lennének, akkor a DAC-szurkolók hozzáállásának is meg kéne változni, hogy a hazainak is adjon annyi becsületet, mint egy idegennek. Egyet tudnék tanácsolni annak a szülőnek, aki a DAC Akadémiába adná a fiát: Ne profi focistát akarjon beleneveltetni, hanem profi DAC-szívet! Az legyen az első!
Én is támogattam, hogy felvidéki magyarokat a csapatba. Amikor a szezon végén kiment a barátaival szórakozni valamelyik nevelt fiam, arra az egyre kértem őket, hogy az apjuk emlékére szégyent ne hozzanak: Szabad ember vagy, de téged a név kötelez. Úgy viselkedj, hogy senki ne tudjon rólad olyan felvételt készíteni, melyen a „kultúrház előtt táncolsz a szökőkútban”. Ne öld meg az én generációmban, mit jelent az, hogy Medgyes Józsi!
Erre neveltem mindegyiket, folyamatosan éreztettem velük. Megkértem őket, hogy tegyék ki az apjuk képét a lakásukban, és úgy menjenek el előtte, hogy büszkén tudjanak ránézni! Ezt mint DAC-szurkoló mondtam, nem úgy, mint a nevelőapjuk, akiről úgy tartják: „Bugi csak egy van!”
Az a része, hogy a jelenlegi DAC-szurkoló mit gondol? Én tiszta szívből örülök, hogy új stadionunk van, hogy nem csöpög a rozsdás lé a nyakunkba. Nem oldom, ki hol áll, és miért áll ott, ahol áll, hogy ki hány éve DAC-szurkoló? Viszont mélységesen tisztelem például Horváth Laci barátomat, aki úgy intézi a fuvarjait, hogy minden meccsen ott lehessen. Ez egy példamutatás, mert ezer százalék, hogy a gyerekei és az unokái is DAC-szurkolók lesznek. Ha Csíki sört akarok inni, akkor Csíki sört iszok, a körülmények megfelelőek, köszönök a haveroknak… Amennyiben persze a munkám engedi, hisz ez is közrejátszik abban, hogy már nem vagyok annyira aktív szurker. 26 éve – a feleségem 8 éve – kint dolgozok Ausztriában, Wachauban, a weinguti Rudi Pichler borosgazdánál, ahonnét a szüret alatt nem nagyon jutok haza meccsre. Ők ott kint a második családom, az egész világon ismerik a borainkat, és büszke vagyok rá, hogy a sikereinkhez én is hozzátehettem valamit.
Máskor viszont, ha úgy adódik, elmegyek Sinan meccsére, vagy a Renike atlétikai versenyére a családdal és a baráti társaságunkkal. És bárhová megyünk, mindenhol tudják, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk. A DAC és Szerdahely a szabadság Mekkája a magyarországi emberek szemében – ezt így ki merem jelenteni. Ezért, és ez legyen a zárszó: bármilyen véleményem lehet a klubtulajdonosról, ő ezt a pénzt másra is költhette volna. De ő is csak az álmát teljesítette be, mi pedig az álma részesei vagyunk. Ki a múltjáért, ki a jelenéért, ki a jövőjéért szurkol a DAC-nak, de egy célunk, hogy végre bajnokok legyünk!