Amikor felmerült, hogy a következő verseinket egy állat ihlesse, tulajdonképpen nem is kellett gondolkodnom azon, hogy melyiket is válasszam. Kisgyermekkorom óta szeretem a lovakat. Mindig is elvarázsolt a tekintetük melegsége, a mozdulataik kecsessége, a bennük lakozó szilaj erő, mely többnyire mégis szelídséggel párosul, sőt, még az illatukat is szeretem. Mindez valószínűleg nem kicsi részben annak köszönhető, hogy anyai nagypapám volt hasonlóképp oda a lovakért, és ezt a rajongást egészen egyszerűen és természetes módon rám ragasztotta. Nagyon korán elveszítettük őt, de az öröksége mégis él bennem. Ezekkel az időmértékben vágtázó sorokkal egyben az ő emlékét is szerettem volna megidézni.
Sipos Janka: Lovak
Lópata dobban a száraz szántón. Felveri mindazt,
mit kiterített tikkadt porban a múlt. Nemi-
gen van éles képem rólad, felvillant ez a
ritmus mégis vágtázó hétköznapi mozgó-
képszínházam feslő vásznán. Gyakran látom a
mozdulatod, mint símítod tenyerembe az édes
kockacukort. Kifeszíted apró ujjaimat, hogy
meg ne harapja az édesszájú pej telivér, ahogy
elveszi éppen az őneki szánt csemegét. És vittél
mind, ahová csak a négylábúak jártak. Mennénk
együtt most is még, ha lehetne, de elragadott már
tőlem a lomha betegség. Lassan három évtized
óta tudom belelátni az összes tört fényű, mély
lószempárba az engem óvó vizsla tekintetedet.
