FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Ne feledd, minden, ami az életedet jobbá teheti, néha a komfortzónádon túl van! Mai riportalanyunk, a nagymegyeri Hír Sándor akaraterejét sokunk megtapasztalta már. Miközben önmagának akart bizonyítani, fanatikus DAC-szurkolóvá érett, és fizikai korlátai ellenére a B-középben találta meg a helyét. Mert minden egyes alkalommal, amikor legyőzöd saját magadat és átlépsz a saját magad által felállított határokon, személyiséged fejlődik, magabiztosságod megnő, és az életed teljesebbé válik!
Szia Sanyi, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Bátran kijelenthetjük, hogy ismert vagy a szurkolók körében – és ezzel nemcsak arra gondolok, hogy mozgássérült létedre a B-középben szurkolsz.
Hajrá, DAC, mindörökké! Tizenkét évesen láttam először DAC-meccset élőben. Anno, arra a bizonyos kupameccsre édesapám vitt el magával. Éppen ezért külön öröm volt számomra, hogy évtizedekkel később megélhettem azt, hogy én csaltam el aput egy Zsolna elleni bajnokira, a már épülő új stadionba… Annak idején pedig egy barátom ajánlotta fel a jegyét: „Sanyi, menj el a haverommal meccsre, te jobban ismered a dunaszerdahelyi közeget.” Ez még a Mohseni-korszak idején történt. Az volt a célom, hogy emberek közé menjek, nagyobb jelentőséget nem tulajdonítottam az eseménynek. Kimaradt pár esztendő és az az örömérzés, hogy emberek között lehetek, átcsapott szenvedéllyé. Szarka, Kwin, Sarr, Ljubičić… ők alkották a csapatot. Akkor kezdtünk igazán jól játszani, amikor idejött László Csaba, aztán meg Rossi.
Megtetszett a hangulat, a DAC-stadion atmoszférája. De nem csupán megtetszett, részese szerettem volna lenni ennek a hangulatnak, aktív szereplője a lelátói közegnek. Részben magamnak is akartam bizonyítani, meg persze a külvilág felé megmutatni, hogy: lám, a fizikai korlátaim ellenére egyenrangú tagja vagyok a kemény magnak.
Eltelt egy kis idő, és a drukkerek befogadtak. Talán kicsit különcnek néztek, de mert meccsről meccsre álltam a sarat, kivívtam a szurkolók tiszteletét. A segítségemre lettek, a segítségemre voltatok. Olyan is megesett, hogy kézben vittetek fel a lelátóra. Megismertem a Domonkos Rolit, megismertelek téged Roberto, mint cápót. Még a Turul bárba is eljutottam, ahová szintén szívesen látott vendégként tértem vissza. Arra a helyre, amely a DAC-szurkolók körében az egyik leglátogatottabb vendéglátóhelynek számít. Ahol el tudtam beszélgetni pl. a Mondok Árpi bácsival, aki egy legenda, és mégis emberszámba vett. Pedig legelőször csak meccsjegyért mentem, a többi jött magától. Ugyanígy mondhatnám a „Csicsó” úr kocsmáját is, ahol szintén barátokra leltem.
Majd az új arénával együtt egyfajta generációváltás is bekövetkezett a lelátón. Újfent meg kellett küzdenem a helyemért a B-középben. Meg kellett mutatnom, hogy én is oda tartozom. Sokan úgy tekintettek rám, mintha életem első meccsén lennék. Azt kérdezték, mit keresek én a B-középben? Én is divatdrukker vagyok, aki pár jól sikerült fotó kedvéért szeret a tűz közelében lenni?
– Nana fiacskáim, nem úgy van az ám, ahogy ti hiszitek! – de mert úgy gondoltam, a legjobb válasz az lesz, ha bebizonyítom, ott a helyem, 90 percen keresztül szurkoltam, tapsoltam, énekeltem.
Úgy alakult, hogy ezek a fiatal ultrák szintén bevettek maguk közé. Megértették, hogy valóban régi szurkoló vagyok, csak ők még nem ismertek, nem tudták ki az a Hír Sanyi. Innentől kezdve ugyanúgy segítettek, mint ahogy annak idején ti. B-közepes szurkolónak tartom magam, az is maradok életem végéig. A Világi úr is felfigyelt rám, mivel oda jártam közétek, és nem a mozgássérülteknek kijelölt szektorba. A DAC biztonsági menedzsere, Herdics Zoli bemutatott neki egy kinti meccsen. Azt mondta: Téged hiába raknánk a mozgássérülteknek fenntartott szektorba, te ott nem érezned jól magad!
Említetted, hogy a kinti meccsen… Számodra a távolság sem akadály. Csaknem minden túrán együtt utaztunk a buszon 2015-16-17 tájékán…
A legkeményebb helyszín Zólyombrézó volt. De ott aztán nemcsak ti – a kemény mag –, hanem az egyszerű DAC-szurkolók is megemelték előttem a kalapjukat. Feljutni annyi lépcsőn egy egészséges embernek is kihívás, nem még nekem. De megoldottam! Igaz, az is megesett, hogy a biztonsági szolgálat emberei segítettek fel, lefelé menet pedig a rendőrök vittek saját autójukkal a buszhoz… Nyitrán vagy ezren voltunk, a hazai szurkolók a folyón keresztül dobálták a buszt. A vendégszektorba egy hídon át lehetett ki és bejutni, de a nyitrai kőáradatból oda is jutott. A biztonságiak óvatosságra intettek, mondták, hogy siessünk. De tudok én sietni két mankóval? – persze nem ijedtem meg, sőt. Kijöttem a nyitraiak között, igaz, előtte elraktam a DAC sálamat, hogy el tudjak vegyülni a tömegben.
Volt, hogy én is hasaltam, ám olyan is, amikor gyerekeket igyekeztem menteni az ellenfél szurkolóinak szitkozódása elől. A régi DAC-stadionban a játéktéren keresztül mentettek ki a biztonságiak. Nyugodjék Csóka Feri szólt, hogy menjek oda közéjük, amikor egy alkalommal a Slovan-drukkerek felgyújtottak valamit. Mit volt mit tenni, átmásztam a kerítésen.
Aki látott, azt mondta, hogy ilyen nincs, ez a gyerek mire képes!? Nekem az ilyen dolgok erőt adtak, még ha folyamatosan kaptam az „intelmeket”: Te mit keresel itt? Egyszer két darabban visznek haza! De én akkor sem adtam fel. Szóval az ilyen dolgok erőt adtak, hogy mozgássérültként sokkal többre vagyok képes, mint azt gondolom.
Kinyílt előttem a világ, bátrabban nyúltam olyan dolgokhoz, amihez azelőtt nem volt merszem. Szeretek fényképezni, videózni, karkötőket készítek, kosarat fonok. Van egy álmom: amennyiben hozzájutok alapanyagokhoz – sárga-kék gyöngyökhöz, vesszőhöz – sárga-kék színű kosarakat készítek majd.
Molnár Danitól kaptam egy sárga-kék DAC-mezt, akkor lettem csak igazán fanatikus. Azt mondta: ilyen kemény, tökös gyerek, mint én, megérdemli. Bíró Attila előszeretettel fotózott, jóban lettünk, összebarátkoztunk. Rózsahegyen megörökítette, amint megyek fel a lelátóra. Azelőtt könyörögtem ennek-annak, hozzon el Megyerről focira. Már nem várom el senkitől, buszra pattanok és irány Szerdahely. Ha ennek az az ára, hogy csak egy félidőt látok – mert elmegy az utolsó menetrendszerinti járat – akkor csak egy félidőt látok. Mostanában talán ezért sem látnak mindig a stadionban.
Talán a foci miatt sem?
A foci sem olyan, amilyen volt – valahogy nem jutunk egyről a kettőre. Kishíján bajnokok lettünk, de elherdáltuk a jelentős pontelőnyünket, majd a klub eladta a húzóembereket. Hiába a szép stadion, nem látom azt, hogy fejlődni akarunk. Ide kell pár öreg róka, akik kellő tapasztalattal rendelkeznek, s akik mellé beépíthetnénk a saját fiataljainkat az akadémiánkról. Hogy van az, hogy Domokos Kristóf megél Rózsahegyen, vagy a Bari Krisztián Zsolnán? Őket simán be lehetett volna 10-20 percekre rakni az öregek mellé. Soha nem volt olyan edzőnk, aki meg merte volna ezt húzni. Mikor mutatjuk meg, hogy az akadémián is vannak tehetségeink? Hozunk innen, hozunk onnan, veszünk kapust – itt egy példa: Száraz Benjamin kifogta a szemünket Nagymihály ellen. Amikor a Jedličkával együtt voltak, és párszor berakták védeni, nagyon jól mozgott a Benji. Ezek azok a dolgok, amiket sosem fogok megérteni. Nagyon azon vannak, hogy külföldit hozzunk, a mieinket meg kölcsönadjuk valahova, vagy megy a B csapatba.
A legnagyobb bajunk, hogy ha kapunk valakiért pénzt, nem hozunk helyette egy ugyanolyat, aki valamit is ér. Megvesszük sérülten a játékost, vagy ingyen jön, aztán itt gyógyulgat, hátha lesz belőle valami?
Elég gyakran beszélgetek más klubok szurkolóival, akik szívesen jönnek Szerdahelyre a hangulat miatt. Lehetne sokkal erősebb csapatunk is, hogy egyszer azt is meghalljam tőlük: azért jövök ide, mert itt jó focit látok. Budapestről, Sopronból, Erdélyből és még sorolhatnám.
Ha már egyszer kiharcoltuk az európai szereplést, azon kéne lenni, hogy bejussunk a főtáblára, abban van a nagy pénz. Akkor nem kéne időnap előtt eladogatnunk a valamirevaló játékosokat. Mint a Bayot anno pl. Nagyon sajnáltam, amikor elment. Akkor tényleg a szurkolók kedvébe lehetne járni, nem csak mondani a vezetőség részéről, hogy a szívügyünk a DAC!? Nem rossz edző a Guľa, de abszolút nem értem néha a felfogását. Igazából a vezetőség hozzáállását sem. Olyan játékos kell, aki tényleg a DAC-ért él. Mint volt Szarka Ákos is, olyan játékos, aki itt nőtt fel. Elég lenne 3-4 belőlük, olyanok, akik valóban tudnák, mi az a csallóközi szív, és ezt át is tudják adni a többieknek.
Térjünk vissza rád. Említetted, hogy sok segítséget kaptál, viszont én úgy tapasztaltam, hogy ezt a segítséget te bőven viszonzod, vagy továbbadod.
A DAC által rengeteg embert megismertem. Megismernek az utcán, vagy átmegyek Győrbe, és azzal jönnek oda hozzám, hogy: „mi ugye találkoztunk már DAC-meccsen?” Voltam nemrég Badacsonyban egy borfesztiválon. Amikor megtudta a szervező, hogy honnét vagyok, szinte csak velem kezdett el foglalkozni. Mert a DAC, mert Dunaszerdahely. Hogy ő is volt már itt focin, és milyen jól érezte magát. Azért is vállaltam ezt a riportot, hogy tolmácsoljam azon emberek kérését is, akik nem jutnak el ebbe a sorozatba. Előbb-utóbb nem lesz elég a Nélküled, és nem lesz elég az, hogy áhítattal elénekeljük a Himnuszt. Pedig Szerdahely javára válna, sőt mondhatnám az egész Felvidék javára. Foci is kell majd, ha el akarják adni a bérleteket, és akkor teltházas meccsek lehetnének. De ezt csak az érti, akinek DAC-szíve van, aki képes elkísérni a csapatot idegenbe is. Nemcsak otthon szelfizgetni, mert az olyan divatos. Kell a háromszáz lájk?
Említettem a karkötőket, kosarakat, amiket szeretnék csinálni. Azt mondták az ismerőseim, hogy nekem abban is sikerem lenne, merthogy én totál a semmiből jöttem, mégis felfigyeltek rám. Valaki mindig lefotózott, vagy szerepeltem egy újságban, mert mindig bekeveredem a történések közepébe, és mindig hallattam a szavam.
Volt olyan is – egy Nagyszombat elleni meccsen –, amikor az ultráink nagyon elkezdtek durvulni. Rájuk szóltam, hogy: „fiúk, nem akarunk kitiltást, és nem akarjuk, hogy a DAC fizessen, úgyhogy ne köpködjünk!” – a legnagyobb meglepetésére, hallgattak rám a srácok. Odajött hozzám a Domonkos Roli meg a Herdics Zoli és azt mondták: „na Sanyi, ez a respekt!” Persze lehet szurkolni, de ésszel, mert: „ha büntetés lesz a vége, aztán meg az lesz a bajotok.”
Sokat köszönhetek a barátaimnak, pl. a Karaffa Attila által eljutottam egy Erasmus programba, ahol fejleszthettem magam. Tagja vagyok a Nagymegyeri Vöröskereszt Alapszervezetének, a Dunaszerdahelyi Mozgáskorlátozottak Szervezetének. Egy alkalommal véradást szerveztek a DAC-stadionban a bontás előtt. Kiálltam a tábor elé, mert felkért a Herdics Zoli, meg a Domonkos Roli. Elmagyaráztam a lehetőségeket, mit szabad és mit nem, ha vért akartok adni. Miket kell betartani.
Életem első véradása volt. De nem az utolsó…
Valóban, erre emlékszem… El kell árulnom, hogy van egy háromkerekű bicajom, amire még a Covid előtt gyűjtést szervezett a Vöröskereszt és egy motoros banda. Nagyon sok segítséget kaptam Szerdahelyről, és tudomásomra jutott, hogy jelentős hányaduk DAC-szurkoló. A Turul bárban szintén gyűjtöttek erre a célra, oda viszont szinte kizárólag a tábor adakozott. Ezúttal is köszönöm, hogy a szurkolók nem feledkeztek meg rólam. Megkísérlem viszonozni a kedvességüket. Próbálok úgy élni, hogy nem foglalkozom a hiányosságaimmal, segíteni akarok olyanokon, akiket – hogy stílusos legyek – „nem hall a nagyvilág”. Példakép szeretnék lenni, hogy igen, szedd össze magad, és sok mindent el tudsz érni az életben!
Akkor ezt tolmácsoljuk a DAC-szurkolók felé, és nem utolsósorban szeretett klubunk irányába is. Köszönöm a beszélgetést Sanyi. Hajrá, DAC!