FOTÓK: SZERZŐ
1975. január elsején egyesültek a dunaszerdahelyi, a hodosi és a nagyabonyi Egység Földműves Szövetkezetek, DUKLA EFSZ néven. Hárman indultak el együtt a közös ösvényen, vállvetve és egymást kiegészítve. Az irányítás kvázi a hodosiaknál maradt, az immár közös mezőgazdasági üzem elnöki tisztsége a hodosi szövetkezet korábbi elnöke, Píver Dezső kezébe került. A társulást követően az addigi szerdahelyi elnököt, Horváth Sándort a „Dulkások” – mert így nevezték őket – az üzemi pártbizottság elnökévé választották.
Fontos feladat volt az akkoriban, gondoljunk csak az ötéves tervekre, de a munkát félretéve, akár a szövetkezetek szociális hálójára és kulturális tevékenységére is. Vajon manapság a maszek elküld téged családostól üdülni bárhová is, amennyiben jól végezted a dolgod? Vagy a gyermekedet úttörőtáborba? Szervez-e kulturális esteket, sportnapokat, esetleg „Ki tud többet a Szovjetunióról” vetélkedőket? Biztosít-e „ingyen” buszt a DAC idegenbeli meccseire? Nem? – akkor ennek fényében tessék mosolyogni a múlton!
Horváth Sándor ’83-ig töltötte be pártfeladatait a szövetkezetben, majd az év októberében a Dukla EFSZ elnökévé választották.
A szövetkezet a környező cégek és vállalatokhoz képest nemcsak az átlagon felüli bérezéssel tűnt ki, hanem az emberarcú hozzáállásával is – bár ez utóbbi a múlt rendszer egyik ismérve volt más cégek és vállalatok körében is. A rendszer olyan volt, amilyen, meglehet kádervéleményt alkottak rólad, fel kellett vonulnod május elsején, tornáznod a Spartakiádon, s ha a rendszer ellensége lettél, kiközösítettek. Úgy vélem, ez napjainkban sincs másképp, ugyanakkor manapság talán éppen akkor válsz lázadóvá, ha megpróbálsz normális maradni. Dolgozni akkor is kellett, csak kicsit másképp fogták fel az emberek…
A szövetkezet rendszeres támogatója volt a tömegszervezeteknek, a szocialista ifjúságnak, a CSEMADOK-nak, a helyi kultúrházaknak és sportszervezeteknek, még saját focicsapata is volt.
Aki ismeri a DAC fociklub múltját, esetleg hozzám hasonlóan elrakta a mérkőzések alkalmával kiadott műsorfüzeteket, vagyis a „spravodajokat”, az tudja, hogy minden meccset más-más járási szövetkezet patronált. A DAC klubházában egymásnak adták a kilincset a szövetkezetek elnökei, a Duklának jutott viszont az a megtiszteltetés, hogy az első, immár föderális ligás meccset támogathatta ’85-ben a Vítkovce ellenében – talán nem véletlenül és nem is érdemtelenül. A találkozó műsorfüzetében többek között ez állt:
A szövetkezet, amely a legnagyobb mezőgazdasági üzemek közé tartozik, kimagasló eredménnyel hozzájárult ahhoz, hogy járásunk mezőgazdasági termelése hazánkban előkelő helyet foglal el.
A klub játékosait fiktív alapon alkalmazták, ami annyit jelentett, hogy az egyes járásbeli szövetkezetektől – többek között a Duklától is –, üzemektől kapták a fizetést. Az ő dolguk „csupán” annyi volt, hogy focizzanak, szórakoztassák hétvégenként a munkában megfáradt nagyérdeműt. Mindez persze oda-vissza alapon működött, hiszen a sikerek által labdarúgóink a környék, így a szövetkezetek, üzemek és vállalatok jóhírét is vitték az országban.
Ha nincs ez a társadalmi háttér, a DAC sosem jutott volna oda, ahová jutott a nyolcvanas években!
Weisz Misi bácsi által is, aki a járási pártbizottság titkárával, Magyarics Vincével egyetemben gondolt egy nagyot és összehívta a környék cégvezetőit, prominens személyiségeit, nos igen, a legfőbb elvtársakat:
– Szerdahelyen első liga lesz, ki az, aki segíteni tud ebben? – senki sem állt fel, nem hátrált meg. Ekkora potenciált jelentett a lokálpatriotizmus, s az a tény, hogy a környék apraja-nagyja, nameg a munkásosztály élt-halt a fociért!
A Dukla EFSZ a szerdahelyi Jednota részlegével karöltve kezdettől fogva a Csallóközi Vásárok egyik fő beszállítói és üzemeltetői voltak. De a szövetkezethez tartozott például anno a híres Kulacs borozó és vendéglő is. Jólmenő húsboltot tartott fent a mai Bartók Béla sétányon, és saját vágóhíddal is rendelkezett. A szövetkezetek egymással versengtek, de nemes értelemben: vajon melyikük kezdi meg hamarabb a gabona betakarítását, és ki végez előbb vele, lehetőleg minél nagyobb hozammal. Gyümölcsösök – köztük a szőlőskert –, végeláthatatlan gabonatáblák, kukorica, napraforgó, cukorrépa, sertés, marha és baromfiudvarok.
Városunkban az egyes mezőgazdasági vállalatok nem egymással konkuráltak, hanem kölcsönösen kisegítették egymást.
A Slovlik, az Agrofrigor, a baromfifeldolgozó üzem, a húskombinát, a cukorgyár és a szövetkezetek – mennyi maradt belőlük? Szüleink és nagyszüleink egy más világban éltek egykor, mi, a jelenlegi középgeneráció már ebbe születtünk bele. Gyermekeinknek pedig az a „normális”, hogy a szőlőt külföldről hozza be a multi, a repce pedig nyugatnak megy biodízelnek. A csallóközi nép önellátó volt és büszke, hogy mindent a kétkezi munkájával ért el. Csodálattal tekintek azokra a „JéeRDékre”, melyek így vagy úgy, de napjainkig is fennmaradtak. A szerdahelyi – a kilencvenes évek elejétől immár „maszek” TSZ – rég megszűnt. 2005-ben törölték a cégjegyzékből… (folytatjuk)