A minap hallgattam egy podcastet, ami elgondolkodtatott. Számomra picit talán túl spirituális volt a hangvitele, ugyanakkor elhangzottak a beszélgetés során olyan gondolatok, melyek megragadtak bennem. Az egyik téma, ami felkeltette az érdeklődésemet, a szeretet volt.
A beszélgetésben azt boncolgatták, mikor is szeretünk valakit? S ha szeretünk, hogyan szeretjük? Vajon tényleg azt az embert szeretjük, akivel dolgunk van, vagy valakit, akit úgymond a helyébe képzelünk?
A filozofikus gondolatokat elhagyva hozok néhány egyszerű példát erre. Amikor minden szép és jó, akkor nyilván nagyon szeretjük a másikat. Akkor is imádás van, amikor a párunk pontosan azt teszi, amit mi szeretnénk. Ha az elképzeléseink szerint alakulnak a dolgok, minden rendben van.
Na, de! Mi van azokkal a helyzetekkel, amikor nem az történik, amit szeretnénk? Amikor nem úgy viselkedik a másik ember, ahogyan azt mi elvárnánk? Ha nem azt mondja, amit hallani akarunk? Akkor is szeretjük? Vagy inkább duzzogunk és haragba burkolózunk?
Utóbbi esetében a szeretetünk nem biztos, hogy valódi. Ha valakit önmagáért szeretünk, akkor szeretjük a sajátunktól eltérő gondolataival együtt. Persze megbeszélhetjük azokat, mindkét fél elmondhatja a saját véleményét, de ahelyett, hogy haragot éreznénk a más meglátás miatt, egyszerűen csak el kellene fogadnunk, hogy nem egyezhet mindenben a véleményünk. Nincs olyan, hogy két ember mindent pontosan ugyanúgy lát, vagy hogy minden helyzetben hajszálpontosan ugyanúgy viselkedik. Viszont ettől még igenis lehet szeretni a másikat. Hiszen nem egy klónra van szükségünk, hanem egy odaadó, szerető partnerre.
Egy másik nagyon jó példa erre, ami szinte minden kapcsolatban előfordul, a rendetlenség.
Akkor is szeretjük a párunkat, amikor elhagyja maga után a zoknijait, vagy nem úgy teszi el a poharat, ahogyan mi szoktuk? Akkor is nagy a szerelem, amikor felhajtva marad a vécéülőke?
A legtöbb nő falra mászik ezektől a dolgoktól. Első pillanatban valószínűleg dühöt érez mindenki, mondván, hányszor megbeszélték már ezeket a dolgokat, mégsincs változás. A pillanatnyi dühhel nincs is baj. A kérdés inkább az, hogy ezekben a helyzetekben is szeretjük a másikat, vagy inkább kettőt hátra lépünk és megkérdezzük magunktól, mit is keresünk itt? Ha ezt érezzük, akkor valószínűleg semmi dolgunk abban a kapcsolatban, ugyanakkor, ha ezekben, a mondjuk ki, idegtépő helyzetekben is ugyanúgy a szeretet dominál, akkor nagyon is jó helyen vagyunk.
Sorolhatnánk még a példákat, de a végkimenetel ugyanaz lenne. Akkor vagyunk jó helyen, jó ember mellett, ha mindig, minden körülmény között elsősorban szeretjük, és csak másodlagos az esetleges dühünk. Ha valóban mindennel együtt szeretünk, és nem kizárólag akkor, ha a másik úgy táncol, ahogy fütyülünk. Ha el tudjuk fogadni a különbözőségeinket, és azok ellenére is szeretettel vagyunk a másik iránt – nem kérdés, hogy jó helyen vagyunk!