A válogatott zeneművek egyedi csokorba rendezése ideális kísérője lehet egy kellemes vasárnap délutáni relaxációnak, ugyanakkor kapu is lehet egy teljesen új zenei világ felé. Ebben a világban a megszokott dalok és előadók mellett felfedezhetsz új kedvenceket mások preferenciái által. Mai meghívottunk, Kiss Limpár Éva, bemutatja saját tíz kedvenc zeneszámát egy válogatásban, és betekintést enged a zenével való mély, személyes kapcsolatába.
Fotók: Ugróczky István
Sziasztok, Vica vagyok. A kézművességet mesterséggé faragni próbáló ékszerkészítő. Anya. Motoros krónikás, lusta blogger. Alkotóeleme egy nagy és összetartó családnak. Ódivatú liberális. Magyar. (társalgási apropóként bedobhatnám még, hogy szinesztéziás – hogy érdekesebbnek tűnjek a sörömnél. Egyébként nem mondanék inkább semmit, ha felfedeznék egy macskát, az este további részét vele tölteném a szőnyegen).
Gyerekkoromat nagyban meghatározzák apám zenehallgatási szokásai: zenészcsaládból származott, és komolyzene-rajongó volt, hatalmas lemezgyűjteménnyel –tudom, izé, vinyl, de én csak bakelitnek hívom a mai napig, az jobban felidézi a fényes korongok elegáns feketeségét, illatát. Három évesen Verdi-áriákat halandzsáztam, és a könyvespolcon imitáltam a zongorázást Csajkovszkijra. A könnyűzene főleg a Szörényi-Bródy szerzőpárosnak köszönhetően szivárgott be az életembe Koncz Zsuzsán, az Illésen keresztül, aztán az István, a királlyal robbant be igazán és valószínűleg megalapozta későbbi rocker beállítottságomat… (ajánlok egy kísérletet: a semmi közepén, egy tábortűz körül kezdd el énekelni azt, hogy “Nap fénye világosságot/Hold fénye teljességet…” – nem kell sokat várni, a bozótból , a föld alól, a fákról megszállott tekintetű táltosok másszanak elő, hogy csatlakozzanak a szeánszodhoz. True story.)
Vannak az életedben olyan pontok, amelyeket nagyban meghatározott a zene?
Kamaszkorom kezdete szinte pontosan egybeesett a rendszerváltással– néha az az érzésem, hogy a világ történései az én életkori kríziseimet képezik le nagyban. De ez elég megalomán elképzelés, úgyhogy valszeg inkább fordítva van… Szóval egyéni és társadalmi szinten is úrrá lett rajtunk a lázadás hangulata, és életem első nagy rockkoncertjén is részt vehettem 14 évesen. Szerelem volt első hallásra, “not just a phase” , azóta se múlt el, bár kisebb intenzitással élem, már nem szédelgek fesztiválról motorostalálkozóra és visszaúton stadionbulikra. Viszont még ócskább zenekarok koncertjein is csillogó szemmel ácsorgok a színpad előtt ( amin gitárosok headbangelnek, üvölt egy énekes és vadul csépelik a dobokat), várva, hogy lerobbantsa az arcomat a hangerő és a fényözön. Valami ősi és örömteli van ebben a cirkuszban, úgy érzem.
Manapság mennyi időt töltesz zenehallgatással, és milyen platformokon hallgatsz zenét?
Bár a munkám lefoglalja a kezet és a vizuális képzelőerőt, szerencsére emellett zavartalanul jöhetnek a zenei inputok
általában beszippant a YouTube, ahol az ember könnyen egy nosztalgia-spirálba csavarodhat a kedvenc zenéivel
de rengeteg új dolog megismeréséhez is elvezet. Boomerként (akinek fiatalon kemény pénzeket kellett leperkálnia holmi kazettákért, lemezekért, meg CD-kért – a Guns’n’Roses duplaalbumra ráment az egész karácsonyi költségvetés) ez részegítő élmény, könnyű belefeledkezni a bőségbe, az ember észre se veszi és elment a fél nap, odakozmált a leves és hívnak a suliból, hogy ki megy a gyerekért. Ha igazán luxi zenehallgatási élményt akarok (persze, erre ritkán van idő), leporolom a lemezjátszót és felteszem mondjuk a Jézus Krisztus Szupersztárt, így Húsvét közeledtével, ami a másik meghatározó rockopera az életemben – először ezt is halandzsáztam, aztán a szövegkönyv segítségével angolul is megtanított valamelyest . A mai napig lelkesen üvöltöm ilyenkor Júdás szerepét – igen, ezt akkor csinálom természetesen, mikor nincs itthon senki, a flow élmény garantált (a hangerőt pedig olyanra kell állítani, hogy még én se halljam magamat).
Most tekintsük meg azt a különleges keveréket, amely a tíz legkedveltebb zenédet ötvözi. Milyen szempontok vezéreltek a zeneszámok kiválasztásában, és milyen mértékben jelentett ez kihívást számodra?
Sok szempont alapján lehet összerakni egy ilyen tízes listát – lehet az épp aktuális kedvenceket rápakolni, vagy a régi örök kedvenceket. Lehet valamiféle általános érvényű üzenetet megfogalmazni általuk, és lehet imidzsépítésre használni (nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy minél “érdekesebbnek” tüntessük fel magunkat) vagy önismereti ujjgyakorlatnak felfogni… Fogcsikorgatva, de mégis választani kell egy gyújtópontot, témát, egy tábortüzet, amit körülénekelhetsz
mert olyan ember nincs, aki fájdalom nélkül le tudná amputálni a kedvenceit egy tízes csonkra és túlélné.
Mivel az előzőekben az életemet idéztem fel és nosztalgikus hangulatba ringattam magamat – így talán egy-egy életszakaszhoz kötődő, katartikus kedvencet fogok kiválasztani, ilyen módon őrülten eklektikus, ám igazán rám szabott (viszont valószínűleg csak számomra élvezhető ) mix alakulhat ki. Kíváncsi vagyok, mit látok majd ebben az általam felpacázott Rorschach-tesztben…
A MIX:
Sebő együttes: Hetedik – Ezt már akkor hallgattuk , mikor még beszélni se tudtam – egyszerre adott kulcsot a magyar irodalomhoz, József Attilához és a népzenéhez. A legjobb belépő volt: azóta is úgy olvasom el a verseket elsőre, hogy nem értem, csak érzem őket. Ha a vers zenéje nem hamis, valószínűleg érdemes lesz a tartalmát is kihüvelyezni. A magyar költészet pedig Isten kegyelme.
Verdi – Requiem: Dies Irae – végighallgattuk a zenetörténet összes rekviemjét apámmal, de higgyétek el, azért boldog gyerekkorom volt. Ez a rész meg pont felrobban az életerőtől. Az új Mad Max-ben is benne van egyébként.
Motörhead : I’m so bad (Baby, I don’t care) – botrányos serdülőkorom jeligéi.
.
David Bowie: Thursday’s child – ezzel meg búcsúztam el a fiatalkoromtól, telezokogott zsebkendők közt gázolva. Sajnos pár évre rá Bowietól is búcsúzhattunk, de előtte még letett egy korszakalkotó Black Star-t az asztalra (tessék, megint egy rekviem…)
Vágtázó Csodaszarvas: Napkapu – ez volt az esküvői bevonulóm. Kicsit furcsán nézett a násznép, indokolatlanul: a szám alapja egy moldvai csángó “menyekező” motívuma – bár ezt utólag tudtam meg, de igen örültem.
Benjamin Clementine: Condolence – talán ez az egyetlen szerzemény, melyet koncepció nélkül, csupán a szépségéért választottam. Mert megdöbbentően tökéletesnek érzem, mint egy fekete gyémántot. A szépség keresére központi helyet foglal el az életemben, jó helyen van hát itt mégis, a lista középtáján…ahogy végre én is helyemre kerültem életem feletáján.
Laibach: Sympathy with the devil – trükkös választás, egyszerre tükrözi a régivágású rockos ízlésemet és az intellektuális indusztriál iránti vonzalmamat, bónusz örökérvényű társadalomkritika. Három légy egy csapásra.
Aldous Harding: The Horizon – van valahol egy kincses playlistem ezeknek az öntörvényű, beskatulyázhatatlan női géniuszoknak fenntartva -gyakran rájuk csodálkozom (más művészeti területeken alkotó nőkre is), és azon gondolkodom, mekkora veszteség (kábé a kultúránk fele) lenne az emberiségnek, ha a nők még mindig el lennének zárva a megnyilatkozás, önkifejezés, alkotó munka lehetőségétől – és nagyon sokan még mindig el vannak, sajnos…(másik légy lecsapása: viszonyom anyámmal, életem egyik kulcsproblémája, erről szól a szám – így bekerült ez is)
Varkocs: Levágok egy ökröt a körömpörköltötökhöz – már a következő generáció, fiam korosztálya színpadon! Csallóközi őserő, 62 fokos házi-rock’n’roll, éljenek a gyerekek, én meg, a büszke lokálpatrióta anya, lentről tapsolok.
Annie Lennox: Dido’s lament – ez jó lesz végszónak (akár életvégi végszónak is az lenne), megint hullanak a legyek: kedvenc dívám a pop fénykorából (kötelező bezzegrégenezés), ahogy a kristálytiszta barokk Purcell áriát énekli, egy királynő halálára. Vége.