FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A Jan Amos Komenský neves cseh pedagógus és íróról elnevezett dunaszerdahelyi utca történelmileg három szakaszra bontható, és mai formáját nagyjából csak a 60-as, 70-es években nyerte el. Legrégibb része a Jesenský és Kukučín utcák közötti szakasza, ami volt már Lenin utca is, az első bécsi döntést követően, a magyar időkben pedig egy református lelkészköltő után Szabolcska Mihály utca. A Kukučín és Nemesszeg utcák köze – kissé más nyomvonalon – egykor a Szoroshoz tartozott, onnét keleti irányban ugyanakkor tudtommal anno nem volt átjárása. Így történhetett, hogy ’63-ban, a diáksereg által birtokba vett iskolaépület a mai Komenský utcára merőleges utcáról kapta a nevét, és mint Vajanský Alapiskola került a köztudatba.
Sokan még ma is így emlékeznek rá, aztán „a nemzetek tanítója”, aki egyben a pozsonyi Comenius Egyetem névadója is, meghódította a városvezetés szívét. Annyi biztos, hogy ’82-ben én már a Komenský utcában kezdtem az alapsulit, ott tanultam a betűvetést, és bizony a számok olykor szigorú világával is ott voltam kénytelen megismerkedni. Megbecsült egykori alapiskolám végül 2002-ben vette fel Kodály Zoltán közismert magyar zenepedagógus és zeneszerző nevét. Ehhez viszont már vajmi kevés közöm volt.
Az iskola, ami mocsárra épült és állandóan süllyed – ez a fáma járta akkoriban.
Nebulóként annyira beleéltem magam, hogy a pinceablakból kitekintve vizsgáltam a talaj szintjét, süllyedt-e már a legutóbbi vizitációm óta, s ha igen, mennyit? Manapság divatos olyan dolgokkal hivalkodni, ki mennyire nem szeretett iskolába járni. Mert az a nagy macsó, aki mint Sehallselát Dömötör, kerülte az iskolát? Igaz, „buta volt, mint hat ökör”. Meg kell, hogy valljam, én határozottan sajnáltam volna, ha a sulim tényleg elsüllyed. Csak mert valóban mocsaras területre épült! Pedig akkoriban még annyi volt a gyerek, hogy olykor váltakozva, délelőtt-délutáni turnusban is tanultunk.
A gyereknek az iskolában a helye, ez az élet rendje. És ezt az elvet elfogadva egészen szép évek elé néztem.
Kivételt ez alól talán csak a testnevelés jelentette. Duci kisfiú lévén a futás vagy a rúdmászás nem tartozott a kedvenceim közé. De mivel rájöttem, hogy önbizalmunkat nem lehet kudarcaink állandó felemlegetésére építeni, foci- vagy kézilabdakapusként gyakran megóvtam magamban a sport becsületét. Végy egy jó kapust – tartja az örökbecsű mondás –, hiszen egy jó kapus, fél győzelem. A Komenský suli udvarán pedig volt elég „placc” győzni!
Vajanský, Komenský, Kodály – én „komenskýs” voltam, s maradok. És Te? Olyan ez kb., mint az adatlapodon a születési helyként Csehszlovákiát megjelölni.
S bár az iskolával átellenben nagyjából egy évtized múltán – az Óváros-projekt keretében – óvoda is épült, én mégsem ott, hanem a suli hátsó udvarában egykor volt fabarakkban kezdtem a közösségben való szocializálódást. Már rég elbontották, a műfüves pálya van a helyén. Édesanyám, ha még élne, az első kommentben sorolná az ovis tanító nénik nevét, én már nem emlékszem rájuk. Annál inkább az iskolás tanáraimra: elsőben és másodikban a Zirig tanító néni, harmadikban és negyedikben a Rajj tanító néni. Mintha csak tegnap lett volna.
Ezt követte a felső tagozat, amikor már mindegyik tantárgyat más-más tanár oktatta.
Ötödik osztálytól a Csala tanár úr lett az osztályfőnökünk, egészen addig, míg ki nem nevezték iskolaigazgatónak. Őt követte a Manczal tanárnő, akivel emlékszem kissé mostohán bántunk, mivel addigra a Csala tanár úr „apánk helyett, apánk lett”. A nyolc általános hamar elröppent, s kis idő múlva bizonyára mindannyiunknak szembesülni kellett az örökbecsű mondással:
– Addig örülj fiam, míg iskolába járhatsz!
34 év telt el azóta, ha tehetném, ma is visszamennék. Legalábbis megnézni, mennyit süllyedt azóta. Esetleg lángost enni a sulibüféből zacskós tejjel…
