FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A dunaszerdahelyi Kodály Zoltán Alapiskola udvarán, a konyha épülete mellett állt egykoron szeretett óvodám. Ki emlékszik rá? Egy fabarakk, ahol talán mindig paradicsomleves volt az ebéd. Nagyjából ott, ahol napjainkban a műfüves pálya terpeszkedik futópályával körbevéve, a zajfogó betonfal árnyékában. Akkor még se betonfal, se Kodály, egyszerűen Komenský iskolának hívtuk, sőt néha még Vajanskýnak is. Viszont az utca neve, ami a fabarakk mellett kanyarodott – illetve kanyarodik mind a mai napig – a Vasútsor (utca).
Ahogy a nevéből adódik, a vasút során vezet, a vasútállomásnál kezdődik, és már a vasút megépítése idején így hívták. Majd volt II. Rákóczi Ferenc utca a magyar időkben, illetve a 2. vh. után Molotov utca. 1960-tól Tolsztoj utca, a rendszerváltás után pedig ismét a Vasútsor nevet kapta. A Karcsai úti vasúti átjárónál keresztezi a Nemesszeg utcát, s itt rögtön álljunk meg egy szóra: az utca folytatása ugyanis 1960 előtt még nem létezett. Vagyis picit más ívben, nagyjából a Rotunda multifunkciós épületegyüttes déli szárnya alatt vezetett. Ez volt anno a Kálvária utca, ami a Nemesszeg és Kistejed városrészek közötti Kálvária-dombhoz vezetett.
A Kálvária-dombot 1959-ben útépítés ürügyén elbontották, pedig a Vasútsor utca mai nyomvonalának egy cseppet sem volt „útjában”.
Vissza a mába: utunk tehát a Nemesszeg utcát keresztezve elhalad az egykori Kálvária-domb melletti részen. Ezután a kistejedi gyalogos vasúti átjáró mellett a földből előtörő hévizet formázó acélcső kompozíciót leled. Majd az utca egy balos kanyarral eléri a Bősi úti felüljárót, ami óvodás éveimben még nem létezett. Akkortájt a Bősi úton tekerős sorompó állta útját az autók hadának, ha jött a vasparipa.
Édesanyám egy zöld 24-es kerekű szovjet márkájú bicikli csomagtartóján cipelt nap mint nap magával, aztán uzsgyi az Ister bútorgyárba, vagyis a „dolgozóba”.
Néha bőgtem, mint a fiaszamár, de volt-e már emberfia, aki nem? A fabarakkot az iskola udvaráról lehetett a legegyszerűbben megközelíteni, illetve a Vasútsor utcáról két helyen. Egy nagy, ma is meglévő kapun, illetve egy egészen keskeny kiskapun. Az óvoda bejárata a Nemesszeg felől volt, teraszszerű balkonjai pedig az utcára néztek. A folyosó után öltöző, az öltözőben kis szekrénykék.
Hogy mi volt a jelem? Nos, arra már nem emlékszem, csak a tágas osztályra, valamint egy csoportképre:
A tanító nénivel az egyik sarokban, a másik sarokban pedig én ágaskodok, szemeimet a plafonra meresztve. Lehet azt lepleztem, hogy Lego kocka lapul a zsebemben, amit nyilván csak véletlenül hordtam haza. De talán az az üveges tekintet annak is szólhat, hogy aznap ismét paradicsomleves volt az ebéd:
– Mindet meg kell enni, hogy nagyra nőjél! Csak akkor lesz jó idő, ha tiszta lesz a tányérod! – kaptam a szokásos utasítást.
– De nem szeretem!
– Meg kell enni, tessék nekifogni!
Mit volt mit tenni, próbáltam legyűrni valahogy. Savanykás ízű volt, mint afféle paradicsomleves. Nagy nehezen, de tiszta lett a tányérom, aztán pár perc múlva jött a rókakoma. Beterítette a nadrágom, mint Moszkvát a hó!
A tanító néni kiakasztotta a teraszra száradni és rám adta a csoporttársam barna harisnyáját.
Akkor láttam utoljára a nadrágom, valaki elcsórta kintről. Fajront után anyu jött a „dolgozóból”, persze megint az egereket itattam:
– Anyu, kihánytam a paradicsomlevest, és ellopták a nadrágom – panaszkodtam neki, miközben szipogva a könnyeimmel küszködtem…
Igaz történet, mintha tegnap lett volna, pedig már több, mint negyven éve ennek. Azóta megszerettem a paradicsomlevest, viszont minden egyes alkalommal eszembe jut ez a sztori. Meg az a kiskapu, amelyen a vasút felé lehetett osonni anyu után:
– Vigyél magaddal légyszi’, nem akarok oviba menni, megint paradicsomleves lesz, és én azt nem szeretem!
Hányszor, de hányszor könyörült meg az az asszony az ő egyszem fián!
