Reklám
FOTÓK: A SZERZŐ ARCHÍVUMA, SZABÓ PÉTER PÁL
A Jednota által létesített Hubertus a város egykori strandfürdője mellett – ezt a címet is adhatnánk a Szerdahelyi falatok Karcsai úton játszódó újabb epizódjának. Ehhez persze illik némi magyarázatot írni, hiszen míg a régi Hubertust gyakorlatilag lebontották – majd tőle néhány méterre újonnan felépítették, addig Dunaszerdahely strandfürdője a hatvanas éveket követően megszűnt. Ráadásul a Hubertus napjainkban ismert kinézete egyáltalán nem tükrözi az eredeti, vagyis a még működő strandfürdő melletti, jellemzően fából ácsolt vendéglátóhely formavilágát.
A visszaemlékezésekben tehát egy régi és egy új Hubertus él. A réginek, amelyet a hatvanas években nyitottak meg, saját konyhája sem volt. A meleg készételeket a Partizánból szállították nagy ebédhordókban. A nyolcvanas években erre már nem volt szükség, hiszen az át-, vagyis újonnan épített étterem konyhájában megállás nélkül sercegett a disznózsír. Az ízletes ételkülönlegességek mellé pedig nem ritkán élőzene is dukált…
A kezdetek. A város első strandfürdőjét 1930-ban létesítette a neves dunaszerdahelyi zsidó építész, Brüll Emil tervei alapján a Dunaszerdahelyi Strandfürdő Vállalat.
Két állandó, nem termálvizes épített medencéje volt. A strandfürdő kizárólag a nyári idényben működött a Karcsai úton, a mai Ekom Plus útépítő társaság udvarának helyén. A létesítmény attrakciói között fából épített ugródeszka, egy tekintélyes csúszda, illetve tenisz- és röplabdapálya is szerepelt. Kornfeld Tibor, a „Volt egyszer egy zsidó város, Dunaszerdahely” c. könyve alapján a strandfürdő a dunaszerdahelyi sportegyesület teniszszakosztálya részére is biztosított teniszpályákat. A bekerített strand területén, a kistejedi erdőszélén szabadtéri színpad állt, amelyen a helyi szervezetek különböző kulturális akcióikat tarthatták.
Reklám
A kedvelt kis strandfürdő egészen az 1960-as évekig működött, majd megszűnt.
A megszűnéséhez nagyban hozzájárult a létesítmény államosítása, illetve az ezáltali leamortizálása, később pedig annak ténye is, hogy a város határában hévízre bukkantak. A dunaszerdahelyi termálfürdő története csak ezután kezdett el íródni, tulajdonképpen véletlenszerűen, eleinte nem gondolva a termálvíz turizmust éltető előnyeire. Lásd tovább itt.
Még a Karcsai úti strandfürdő működésének idején merült fel egy étterem építése a strand mellett, többek közt a fürdőző vendégek kiszolgálására.
Mi más okból, feltételezhetnénk, hiszen a strandfürdő közvetlen környéke nem volt sűrűn lakott terület, s a legtöbb vállalat is csak 1960 környékén vagy azután kezdte meg működését a Karcsai úton – amely a 2. vh. után a Bernolák utca nevet viselte. Így a szemközti Úsvit kisipari vállalat, amely csak 1978-ban költözött a Karcsai úti új objektumaiba. Az 1960-ban szárnyait bontogató Ister járási vegyesipari vállalat. A termelését 1969-ben, a korábbi traktorállomás épületeiben megkezdő Tesla n.v. dunaszerdahelyi részlege. Az 1974-ben Dunaszerdahelyen önálló üzemet alapító Magasépítő Vállalat, vagyis a „házgyár”. A dunaszerdahelyi járási péküzem, amely mindössze 1976-ban sütötte első kenyerét. De nyilván ide sorolhatjuk még a dunaszerdahelyi cukorgyárat is, ahol 1969-ben tartották meg az első kampányt, s egykor nem csupán az ország, de szinte az egész Közép-Európa egyik legmodernebb cukorgyára volt.
Továbbá a villany- és vízműveket, a nagylévárdi Prefa dunaszerdahelyi részlegét, illetve a Járási Építőipari Vállalatot, amelynek Karcsai úti új székházát 1979-ben avatták fel.
Viszont a majdani Túrócszentmártoni Nehézgépgyár n.v. dunaszerdahelyi részlege helyén akkor még a Dunaszerdahelyi Egységes Földműves Szövetkezet működött. Nem keverendő össze a hodosi székhelyű, de szintén dunaszerdahelyi Dukla EFSZ-szel, amely csak 1975. január 1-én jött létre három EFSZ – a dunaszerdahelyi, a hodosi és a nagyabonyi szövetkezetek – egyesülésével. A nehézgépgyárban ezt követően 1975 decemberében kezdték meg a termelést.
Miután megszűnt a strandfürdő és a hetvenes években már szocialista ütemterv szerint működtek a Karcsai úti cégek, a Hubertusra is ráfért a ráncfelvarrás.
1976 júniusában az ÚjSzó napilap „A Legjobbak között” címmel a dunaszerdahelyi Jednota Fogyasztási Szövetkezet által építendő új üzletekről és éttermekről, valamint a szövetkezet kiskereskedelmi forgalmának terveiről számolt be, megemlítve a Hubertus étterem korszerűsítését. A korszerűsítés alatt tulajdonképpen egy új ingatlan építését érthetjük. A régi, homlokzati elemeiben jellemzően fából készült Hubertus helyett egy falazott, lapostetős étterem épült, ráadásul nem pontosan a régi helyén. Az „új” Hubertust kezdetben Nagy Tibor vezette, főszakácsa pedig a Partizánból is ismert Horváth János volt.
„A dunaszerdahelyi Jednota már évek óta a legjobb szlovákiai fogyasztási szövetkezetek közé tartozik. Ezt tanúsítják az 5. ötéves terv teljesítésében elért eredményei. A Jednota dolgozói tudják, hogy az új részlegek építése, az anyagi műszaki alap korszerűsítése nélkül nem érhetnének el ilyen eredményeket. Az elmúlt ötéves időszakban csaknem 58,6 millió koronát ruháztak be. A nagyobb építkezések közül említsük meg a nagymagyari és a csilizradványi bevásárlóközpontot, a somorjai önkiszolgáló éttermet, a dunaszerdahelyi Hubertus étterem korszerűsítését és a Dunaj szálló bővítését. A Nemzeti Front választási programja keretében 16 létesítményt adtak át 14 millió korona értékben…” – ÚjSzó, 1976. 6. 16.
Koromból adódóan én már csak az új, lapostetős, az utcafront felől az udvar irányába benyúló Hubertusra emlékezhettem, amely a nyolcvanas években élte fénykorát. A belülről vadászétterem kinézetű vendéglő előtt létesített buszmegálló is sokáig a Hubertus megállóhely nevet viselte. Hogy pontosan mi adta az ötletet a vendéglőt az erdészek és vadászok védőszentjéről elnevezni? Talán a szintén közeli, de már rég megszűnt Erdőgazdasági Vállalat? Vagy mert amióta ember él a Földön, azóta ismert a vadászat? Elbeszélésekből megtudtam, hogy a régi Hubertust egy szlovák házaspár vezette, akik közül a férj „civilben” vadász lehetett. Úgy vélem, ez erős érvelés egy olyan szakmabelitől, aki maga is dolgozott a Hubertusban!
Szent Hubertus legendája szerint egy nagypénteki vadászat alkalmával megjelent előtte egy szarvas, agancsai közt feszülettel, és egy égi hang megtérésre szólította fel őt. A szarvast futni hagyta, ezt követően pedig felhagyott a világi örömökkel, szerzetes lett, majd püspökké szentelték.
Szarvas, agancsai közt feszülettel – valami hasonló lett az étterem emblémája a rendszerváltás után. Értelemszerűen a múlt rendszerben mindössze a szarvas, hiszen a feszületet nem szívesen látták volna az elvtársak. Szarvasagancsból azonban jutott bőven az étterem belsejébe is, ahol az embermagasságú lambéria felett elejtett vadak trófeái lógtak. Az ízlésesen faragott székek, asztalok, falidíszek és petróleumlámpa-szerű mennyezeti csillárok tovább emelték a hely magasztos színvonalát. Ami viszont engem illet, gyerekként a nyolcvanas években pl. a hal- és vadételek helyett ezen a helyen is inkább a rántott sajtot preferáltam. Megtehettem, hiszen az édesapámtól kapott céges ebédjegyeket itt is elfogadták. Ki gondolta volna, hogy abban a nyári szünetben „történelem íródik”?
A Jednota üzemegységét ezekben az években már Nagy Árpád, becenevén „Gerendás” vezette, a konyháért pedig hosszú ideig Pónya Zoltán főszakács felelt. Mindketten 1992 végéig, tehát a Hubertus magánkézbe kerüléséig hűek maradtak a helyhez.
A szocializmusban I., II. és III., sőt IV. osztályú éttermek is voltak, de nagyjából mindegyik étlapján ugyanaz szerepelt. Akkoriban az összes vendéglátóhely a Jednota Fogyasztási Szövetkezethez tartozott. Az alapanyagokat egy központi elosztóból kapták, a recepteket az ún. normakönyvből nézték ki. Az egyformaság korát éltük, és ez a szabályozás hivatott bebiztosítani, hogy az ország minden éttermében ugyanolyan legyen az étel. Az egész ország ugyanazt ette, nem voltak nagy kiugrások. Saját recepteket nagyon nehéz volt étlapra rakni. A kalkulációkat először járási, majd országos szinten is jóvá kellett hagyatni, s ez akár egy évig is eltarthatott. Ennek ellenére a Hubertus – ahogy bármelyik hasonló Jednota üzem – tematikus heteket is rendezett, amikor majdhogynem kizárólag szárnyasok, vadételek, illetve más nemzetek ételkülönlegességei szerepeltek szezonális jelleggel az étlapon.
Várják Önt a dunaszerdahelyi JEDNOTA fogyasztási szövetkezet üzemegységei! Használja ki az általunk nyújtott szolgáltatásokat! HUBERTUS Étterem, Dunaszerdahely. Kínálatunk: esküvők, avatási bankettek, találkozók” – ÚjSzó, 1984. 9. 14.
A nyolcvanas évek elejétől egészen édesapám nyugdíjaztatásáig béreltünk egy kétáras kiskertet az Újtelepen. A két ár nem nagy terület, de ami otthon a konyhára kellett, megtermett rajta. Zöldség és nemcsak az, némi gyümölcs és virágok, de apám alkalmanként nyulakat is tartott. Heti, sőt olykor napi rendszerességgel látogattuk, s utunk ilyenkor általában a Hubertus előtt vezetett el. Az Újtelep közúton kizárólag a Hubertusszal szembeni Fatelep utcai letérőn közelíthető meg, hazafelé gyakran megálltunk a faterral egy pofa „málnára”. Az étterem bejárata sosem változott, pont úgy néz ki napjainkban, mint gyerekkoromban. A vendéglátóhely működésével a sajtó vajmi keveset foglalkozott, vagy ha mégis, azt nem akasztották ki a dicsősségfalra. Egy ilyen írás, „Munkamegosztás” címmel 1989-ben jelent meg az ÚjSzóban:
„A minap Dunaszerdahelyen a Jednota Hubertus-hoz címzett vendéglőjében ebédeltem. Dél már jócskán elmúlt, vendég alig volt, mégis vagy negyedórába telt, mire figyelemre méltatott a személyzet. Rántott sajtot, üdítőt rendeltem. A lány bólintott, s ment. Újabb tíz perc múlva megérkezett a teli tányérral.
– A málnaleves még nem főtt meg? – kérdeztem, jelezve, hogy üdítőt is rendeltem
– Vicces – így a kis barna –, de a málnára még várni kell. Nálunk munkamegosztás van, viszont a kolléganő most az ebédjegyeket számolja.
Hm. Még szerencse, hogy evőeszköz volt az asztalon. Ha a kolléganője, akinek a kés-villa kiosztása tartozik a feladatkörébe, történetesen kiruccant volna a hegyekbe, talán még ma is ott üldögélhetnék a Hubertusban. (ká)” – ÚjSzó, 1989. 9. 15.
Jómagam sosem voltam türelmetlen ember, ha valahol valami nem tetszett, legfeljebb a borravalót számoltam skót módjára. Korabeli cikkek híján tehát olyasvalakiket, a múlt még élő őreit igyekeztem felkutatni, akik az étterem valós napjait-éveit mesélik el nekem. Így bukkantam rá Alföldi István nyugalmazott mesterszakácsra, aki több Jednota üzemben is főszakácsként kamatoztatta tudását. A Hubertust a rendszerváltás után privatizálták. 1992 végén a Jednota eladta az éttermet, majd a vendéglátóhely a Tóth Istvánhoz és az ifj. Papp Sándorhoz köthető Gastrocentrum Hubertus Kft. néven futott tovább. A tulajdonosi kör tehát változott, ahogy Pónya Zoltán helyett is az akkor már néhány éve a Jednotától függetlenedő Alföldi István lett az étterem főszakácsa.
Alföldi úr 1993. február 1-től állt munkába a Hubertusnál, aki ezt megelőzően néhány évig a dunaszerdahelyi labdarúgás felemelkedésében oroszlánrészt vállalt, a Weisz Mihály által is vezetett előkelő bécsi Stadtkrug étterem konyháját felügyelte. A korabeli étlapot böngészve nem lehet kérdés, hogy az osztrák fővárosból új ízeket hozott Dunaszerdahelyre. „Kulináris Ünnepségek a Hubertusban” címmel jelent meg 1996-ban a Csallóköz regionális hetilapban az általa összeállított „Nemzetközi Gasztronómiai Hét” nevezetű akció ajánlója:
„Május 6-án kezdődött a Nemzetközi Gasztronómiai Hét a dunaszerdahelyi Karcsai úton található Hubertus étteremben. Alföldi István mesterszakács, aki a kanadai Vancouverben megrendezett Expo ’86 világkiállításon is bemutatta kulináris képességeit, vonzó specialitásokat kínál a Csallóköz lakóinak. A gazdag étlapról szabadon állítottunk össze egy olyan nemzetközi menüt, amely még a legigényesebb ínyenceket is kielégíti. Hideg előételként a garnélából, kagylóból, halhúsból, spárgából, gombából és majonézből készült ínyenc Velencei salátát ajánljuk. A levesek közül gombalevest, meleg előételként pedig kaviáros palacsintát választottunk. Főételként választhatnak indiai stílusú bárányhúst, almával és sáfrányos rizzsel, vagy egy New York-i steaket spárgával, csirkemájjal, gombával és Madeira szósszal. Az étkezés fénypontjaként pedig a desszert következhet, csokoládés palacsinta vaníliafagylalttal. Nos, akkor jó étvágyat!” – Csallóköz, 1996. 5. 8.
További tematikus hetek a Gastrocentrum Hubertus étteremben: 1998. június 15-től 17-ig a Nemzetközi konyha hete. 1998. október 12-től 16-ig a Magyar konyha hete. Nyitva naponta 7-22 óra között. Cím: Karcsai út 39, Dunaszerdahely. Az egyes hirdetések között fellelhető olyan is, amikor nem csupán az ételeken volt a hangsúly:
„A Viktória ügynökség vár minden érdeklődőt az első ismerkedési bálra 1999. október 30-án a dunaszerdahelyi Hubertus vendéglőbe. Jó zene biztosítva” – ÚjSzó, 1999. 9. 15.
„Gastrocentrum Hubertus. Szombaton és vasárnap zártkörű rendezvények. Kellemes környezetben kitűnő magyaros konyhával, szolid árakkal, különteremmel várjuk kedves vendégeinket” – Újszó, 2002. 11. 21.
Alföldi István 2012 májusáig maradt a Gastrocentrum Hubertus főszakácsa. Az ezt követő öt esztendő már a Hubertus történetének utolsó fejezeteit jelentette, gyakran munkaerő után kutatva. A Hubertus vezetősége szakácsokat, pincéreket és kisegítő személyzetet keresett az ÚjSzó apróhirdetés rovata által. Egyre igényesebb világunkkal azonban már nem tudták felvenni a versenyt, s a kereskedelmi cégjegyzék alapján néhány év múlva megszűnt a Gastrocentrum Hubertus Kft. jogviszonya. De addig még párszor elhúzathattuk a nótánkat:
„2016. május 27.,17:00, Dunaszerdahely: Csallóközi játszóház és táncház a Hubertus étteremben. Zenél a Pósfa zenekar” – ÚjSzó, 2016. 5. 26.
„2016. június 24., 17:00, Dunaszerdahely: Csallóközi táncház a Pántlika zenekarral a Hubertus étteremben” – ÚjSzó, 2016. 6. 24.
2017 áprilisában végleg lakat került a gazdag történelemmel bíró étterem ajtajára, amely azóta is várja, hogy valaki fantáziát lásson a helyben, s felébresztje Csipkerózsika álmából. A vendéglátóhely környéke, annak megnyitásától – bezárásáig markánsan megváltozott. Az egykori állami cégeket sorra privatizálták, nevet, tulajdonost cseréltek, vagy csak egyszerűen nyom nélkül eltűntek a város térképről. Míg annak idején szinte naponta jártam a Karcsai úton, mára alig ismerek rá, ha néhanapján arra tévedek.
A Hubertushoz kapcsolható utolsó hirdetmény egy ingatlanügynökség munkatársnőjéé, aki eladásra kínálja fel a vadászok és erdészek védőszentjéről elnevezett egykor legendás éttermet.
Végezetül, hogy történeteim felkutatásaiban és elbeszéléseiben mennyire törekszem a hitelességre, álljon itt egy visszajelzés, ami többet mond minden szónál! Az Alföldi Istvánnal való találkozásom alkalmával szóba került több étterem is, valamint az a fiatal srác, akiről a pincérek pusmogták, hogy valahányszor benéz valamelyik vendéglátóhelyre, folyton ugyanazt rendeli: rántott sajtot hasábburgonyával. Vajon kiről lehet szó? A megfejtéseket hozzászólásban kérném…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Szerdahelyi falatok – Az előszó morzsái
Szerdahelyi falatok 1. – A Tejbüfé
Szerdahelyi falatok 2. – Az Állj meg vándor vendéglő
Szerdahelyi falatok 3. – Az Aranykalász étterem/Partizán Hotel/Kázmér vendéglő
Szerdahelyi falatok 4. – A DAC Sporthotel
Szerdahelyi falatok 5. – A régi autóbuszállomás büféje
Szerdahelyi falatok – A Termál étterem