FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Rovatunk következő részében Lelkes Gábor dunaszerdahelyi szurkolótársunkkal a DAC-közegének a felvidéki magyar társadalomra gyakorolt mindenkori hatásairól is beszélgettünk. Lelkes Gábor közgazdász, város- és településfejlesztési szakértő, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének tagja. A Danube EuroConsulting Kft. alapítója és ügyvezető igazgatója, amely települések fejlesztési stratégiáinak kidolgozásával, valamint pályázatok írásával és menedzsmentjével foglalkozik. Több mint 28 éve segíti falvak, városok és régiók fejlődését Szlovákiában, illetve számos közép- és kelet-európai országban – így például Montenegróban, Moldovában, Magyarországon és Csehországban is. Rendszeresen publikál a falvak, városok és régiók versenyképességi lehetőségeiről különböző szakmai folyóiratokban és könyvekben, több közép-európai országban. Hisz abban, hogy a sikeres fejlesztés alapja mindig a helyi közösségek bevonása, a legjobb megoldások a helyi emberek tapasztalataiból, ötleteiből és együttműködéséből születnek. Munkájában a hosszútávú, fenntartható megoldásokra helyezi a hangsúlyt – arra, hogy a települések fejlődése ne csupán gazdasági, hanem társadalmi és közösségi értelemben is erősítse a helyi életminőséget.
Szervusz Gábor, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Kezdjük azzal, hogy mikor és hogyan ismerkedtél meg a DAC-cal?
A sport iránti érdeklődésem két-három alappillérre támaszkodott. Első volt a politika. Nyugodjék édesapám 1925-ben született Dióspatonyban. Tanárként dolgozott, s átélte azokat a mozgalmas éveket, amelyek annak idején jellemezték a csehszlovákiai magyarságot. Elmesélte, ahogy gyerekként a 30-as években egyiküknél volt piros festék, a másiknál fehér, harmadiknál pedig a zöld, s nemegyszer az éjszaka leple alatt a falu több pontján felfestették a magyar nemzeti színeket. Ebben a magyarságtudatban nevelkedtem én is, egyértelműen a 20. század történelme érdekelt, erről az időszakról mesélt mindig nekem az apu. A nyolcvanas években néztük otthon a televízióban Törőcsiket, Nyilasit, az akkori élhető és nézhető magyar focit. Anyum ’39-es, a Nemesszegben nőtt fel, hál’Istennek még ma is jó erőben van. Ő viszont a régi Szerdahelyt írta le nekem.
A nyolcvanas évek elején, bár a DAC-stadion még kis kapacitással bírt, ennek ellenére sok ezren jártak focira. Nem csak szerdahelyiek, a szomszéd járásokból is. Sikabonyban, a Reptér utcában nőttem fel, és amikor véget értek a mérkőzések, a jókaiaktól kezdve mindenki, aki abba az irányba indult haza, nem a városon keresztül, hanem az utcánkban haladt el. 5-6 éves lehettem, máskor alig volt forgalom az utcában, de olyankor, mint egy méhkas, felbolydult. Hallgattuk, mikor csendesül el a stadion, majd berendeltek a szüleim az udvarba: „Ne játsszál az utcán, fiam!” Figyeltem az elhaladó gépkocsikat, az emberek arcáról leolvastam, mennyi lett a meccs. Ha sugárzott az arcuk, akkor győzött a DAC! Szerettem a háborús filmeket és a DAC-győzelmeket is egy megnyert csatához hasonlítottam. Velük együtt örültem, sikerként éltem meg: Dunaszerdahely megnyerte a csatát!
Hogy kerültél el végül életed első DAC-meccsére?
6-7 éves lehettem, amikor apu kivitt engem is focira magával. Felültem a kerékpárja csomagtartójára és irány a stadion: „Csak a lábadat ne tedd a küllőbe, fiam, megyünk meccsre! – mondta apu. Szezononként 5-6 meccsre jutottam így el a Szlovák Nemzeti Ligában. Aput rengetegen ismerték, mindig megoldotta, hogy a felnőttek gyűrűjében a korlát mellől nézhessem a focit. Aztán már az új főtribünről is: „Megkérhetném, hogy a kisgyereket engedjék előre, leül, nem fog zavarni senkit!” Nekem az VIP-szektor volt, pedig a földön ültem, fogtam a korlátot és örültem a győzelmeknek. A következező impulzus az alapiskolában ért. A Gorkijban (a mai Szabó Gyula AI) kezdtem, majd az akkor felépült Hviezdoslav utcai Alapiskolába (ma Vámbéry Ármin AI) léptem át, ahol a DAC sportszakosztályai nevelkedtek. A röplabda szakkörbe kerültem, holott nem szerettem a röplabdát. Mindez csak azért történt, hogy diákigazolványt szerezzek, ami olyan előnyökkel járt, hogy ingyen bemehettem a stadionba. 1988-ban kezdtem a dunaszerdahelyi gimnáziumban. November 9., a dátum, amelyet mindenki ismer és minden kordokumentumban szerepel – gondolom százszor végighallgattad már a riportalanyaidtól.
A DAC–Bayern München, UEFA-kupa meccs, amelyen ízelítőt kaptunk a nyugati, szabad világból. A tanárainktól kezdve az egész város erről a meccsről beszélt. Nem tanultunk aznap, sikerült belépőjegyet szereznem és kijutottam a stadionba. Gyerekként odahaza a Szabad Európa Rádiót hallgattuk, mondhatni az volt az alaphang. Apum vallásos volt és világéletemben ellenzéki gondolkozású.
Utálta a rendszert, a meccseken rendszerint megbeszélték a többiekkel a történéseket. Mert ott lehetett! Egy tanítónak nem volt ajánlott templomba járni, az igazgató nem egyszer behívatta őt: „Pista, beállhatnál közénk! – de apu hajthatatlan maradt. Dacolt a kommunista diktatúrával.
Ahogy napjainkban a MOL Aréna a Kárpát-medencei magyarság gyűjtőtégelye, nagyjából ugyanazt jelentette a nyolcvanas években a rendszerrel kevésbé szimpatizálóknak is?
Amikor kimentünk meccsre, természetesen szóba került a politika is: „hallottátok mit mondott a Szabad Európa Rádió?” A média cenzúrázva volt, de a stadionban a „pad alatt” szabad volt a szó. A DAC-stadion egyfajta szabadság-szigetnek számított, nyilván tudni kellett, ki melyik oldalon áll. Ez már akkor egyfajta közösség volt, meccsek után pedig irány a sikabonyi kocsma. Én 10 évesen kaptam „sárga málnát”, apu egy, maximum két kis sört megivott és megbeszélte a politikát. Végül mindig a DAC-ra terelődött a szó. Néha már eluntam hallgatni a felnőttek beszédét és inkább hazasétáltam.
Amikor ’92 szeptemberében felmentem Pozsonyba egyetemre, már javában zajlott a nemzetépítesi program, a csehek elleni agitáció. Végeredményben ez az ország kettészakadásához vezetett. Nem Kaufland-reklámok szerepeltek a billboardokon, hanem hogy „Independent Slovakia”. Szóval az én akkori hiányos szlovák nyelvtudásommal azért mentem matematikát, közgazdaságtant, régiófejlesztést és földrajzot tanulni, mert azt gondoltam – főként a matematikában és közgazdaságban csak számok vannak –, hogy majd nem kell sokat beszélnem.
Rögtön az első nap kitalálták a srácok – szlovákok és csehek vegyesen –, hogy menjünk el sörözni. Így is történt. Leültünk sörözni, és szóba került, ki honnét van. Mindent értettem, de megszólalni még blokk volt szlovákul, viszont rám került a sor: „Dunajská Streda, mám rád futbal, dobrý futbalista Kapko, Mičinec, Diňa” – kb. így kezdődött a konverzációm, de ennyi elég is volt. A DAC akkoriban a csehszlovák föderális liga előkelő helyein végzett, s minket, 18 éves suhancokat – akik lesajnálták a politikát – egyébként is mindössze három dolog érdekelt: a csajok, a sör meg a foci! Mondták, milyen szépek az itteni lányok és hogy lejönnének focira. Nos, azon a meccsen, a közös bajnokság utolsó, 92/93-as idényében pont 5:0-ra vertük a prágai Bohemiansot. A Spartát sosem tudtuk legyőzni, de a kisebb prágai csapat ellen rendre csatát nyertünk. Tehát lejöttek Szerdahelyre a szlovák haverjaim és meglátták, megtapasztalták azt a magyar vendégszeretetet, amiről semmit vagy csak negatívan hallottak.
Tudták, hogy létezik egy kisváros Csehszlovákiában, amelynek focicsapata a bajnokság első hat helyének valamelyikén végez, és hogy itt magyarok élnek – viszont személyes kapcsolatuk ezidáig nem volt. Legfeljebb a szüleik mesélték, hogy voltak a megyeri termálfürdőben. A DAC ebben is segített, a mai napig van pl. egy olmützi barátom, aki egyetemen tanít és fújja a Dunaszerdahely 1992-es csapatkeretét. Ez még nekem sem menne! Érdekelte őt a dunaszerdahelyi foci pszichológiája, mert a focinak nálunk mindenkor közösségépítő szerepe volt. Én is úgy vélem, közösségi élményt ad a klub az itteni magyaroknak, akiket már egy csomó csapás ért a 20. században, mert a DAC által egyfajta elégtételt élhetnek meg hétvégenként, amikor kifut a csapat a pályára és legyőzi aktuális ellenfelét! ’92-ben pl. a Boby (előtte Zbrojovka) Brno együttesét. Ültünk Szerdahelyen a Švejk söröző teraszán és jöttek a barátságos brünni szurkolók, keresték a stadiont. „My sme Bobáci!” – skandálták…
Úgy tartják, ami Magyarországnak Puskás Ferenc és a gulyás, az Dunaszerdahelynek a DAC és a termálfürdő.
Persze, Dunaszerdahelyen nincs egy vár, amit a turista megcsodálhat. Egy csomó felvidéki magyar irodalmár él és alkot a városban, de a szlovákoknak nem mond semmit pl. Hodossy Gyula, vagy éppen Győri Attila neve. Ha bárhol az országban vagy Európában ismerkedés szintjén beszélgetek valakivel, két dolog kerülhet szóba: a termálfürdő és a foci. Amikor 1997-ben írtam a diplomamunkám Dunaszerdahely városának fejlesztési lehetőségeiről – amivel lényegében jelenleg is dolgozom –, már akkor ezeket a dolgokat emeltem ki. A turizmust, s ami élményt adhat. Hogy finomat esznek-isznak, csobbanak a termálfürdőben, illetve kimennek egy jó focimeccsre. Még nem volt egy kilométer kerékparút sem a környéken, de a kerékpáros turizmusban láttam a jövőt. Viszont ezt én ’97-ben írtam, amikor a DAC már lefelé ment a lejtőn, az akkori szlovák liga pedig számunkra nem volt annyira attraktív.
Egyébként, csak hogy szemléltessem az akkori erőviszonyokat, van egy kelet-szlovákiai barátom, aki a pozsonyi közgazdasági egyetemen tanít. Három szót tud magyarul: „Dunaszerdahely, város és hajrá”.
Nagy focirajongó, akinek a nővére Zürichben él, s egy alkalommal, amikor meglátogatta őt, eljutott az FC Zürich klubmúzeumába. Onnét küldött képet, miszerint a zürichi ificsapat 1994-ben megnyerte az ún. Aratási Kupát. Képzeld el, hogy egy 13-szoros svájci felnőtt bajnokságot nyert klubban mennyire értékelik, hogy az ificsapatuk megnyerte Dunaszerdahelyen az Aratás Kupát!? A serleg nem a pincében porosodik, hanem kiállították a múzeumban!
És mit gondolhattak akkoriban, hová jönnek? A Google Maps még nem létezett. Dunaszerdahely, aha, ’88-ban a Bayern Münchent fogadták, ’92-ben 3:1-re vezettek a Sparta ellen. Tehát számottevő sikerként könyvelték el, a serleg elhódítását, mert egy futballvárosban történt. Csak sajnos kétezerre ez a futballváros egyre csendesebb lett.
Ismered a gazdaságtant, megszűntek a tsz-ek és számottevő vállalat, amelyek addig patronálták a klubot. Pénz nélkül pedig nehéz focit csinálni. Sok évnek kellett eltelnie, míg a DAC visszakerült az őt megillető helyére.
A kétezres évek elején nem látogattam a DAC mérkőzéseit, de követtem a csapat eredményeit, később pedig a sajnálatos botrányait is. 2005-ben megszületett a fiam, Gábor. 2008-ban kimentünk a játszótérre, ahol mindenki Kweuke akart lenni, mert annyira gólerős játékos volt. „Apu, ki az a Kweuke?” – kérdezte tőlem a fiam. Mondtam neki, hogy egy kameruni focista, aki a DAC-ban játszik. Megnézed? Kimentünk meccsre, a fiam számára a nagy tömeg, és az az eufória annyit jelentett, mintha nekem most Elon Musk azt mondaná, hogy mehetek egyórás sétára a világűrbe. Akkoriban sokszor megfordultunk a Balatonnál. Amikor megkérdezték, honnét vagyunk, a Dunaszerdahely hallatán rögtön tudták, hogy hol van, mert ők is járnak DAC-meccsekre. Vagy amikor a magyar rendszámú autóban DAC-sálat látott meg a fiam! Lellén találkoztunk egy társasággal, akik 2009/2010-ben több alkalommal is voltak nálunk.
Pár évvel később, amikor a fiam 10-11 éves lett, kitaláltam, hogy menjünk el délelőtt Dóvalra bobozni, délután pedig Besztercebányára DAC-meccsre. Megörült neki, délután elmentünk a besztercebányai stadionba, ott viszont picit csalódott, mivel a vendégszektor nagyon messze van a pályától. Otthon nem ehhez volt szokva. Hazafelé aztán a gyorsforgalmi út mellett beültünk a „Mekibe”, majd megálltak a DAC-játékosok is, meg Lelkes Ernő, a fotós. Azt mondta a fiam: „Milyen jó, Besztercebánya is magyar!” – mivel mindenki magyarul szólt hozzánk. Ernővel kapcsolatban egy másik sztorim is van. Mentünk ki meccsre, és megláttuk, hogy mi vagyunk a DAC-híradó elején. Ernő lefotózott minket és az a kép került a műsorfüzet elejére, amikor a gyerek kidugja a kezét a rácsokon és valamit magyaráz nekem. Ez volt kvázi a fiam első médiaszereplése, a következő pedig a Dajto televízió spotjában, ami egy éven keresztül futott, invitálva a nézőket a lelátókra és a TV elé, s mutatta őt a régi stadion főtribünjén.
Mondhatni azt, hogy ebben az időszakban egy DAC-meccs amolyan apa-fia közös aktivitás lett?
Nem csak a DAC-meccsek, a fiammal együtt jártunk szinte nap mint nap megnézni, hogyan épül a MOL Aréna. A DAC-hoz való kötődésem folyamatos, a 16 hazai meccsből a felén biztosan kint vagyok. A téli mérkőzéseket inkább a tévében nézem meg, bár megesett, amikor a fiam a foci bűvöletében élt, télen is kimentünk. Apa-fia aktivitás, igen.
2014-ben eljutottunk Madridba, a Bernabeu-stadionba, ahol akkor a többszörös Aranylabdás Cristiano Ronaldo is játszott. „Milyen jó lenne, ha CR7 eljönne focizni a DAC-ba!” – mondja a fiam. Benéztünk a madridi Store-ba, mire a fiam: „Milyen jó lenne, ha Szerdahelyen is lenne ilyen Store!” – a foci, mint valamiféle mágia, elragadta őt. Lementünk a madridi pálya szélére, körbenézett: „Milyen jó lenne, ha Szerdahelyen is épülne ilyen stadion!” Az ő kedvenc klubja tehát a DAC lett, eleve misztikummal töltötte el, hogy 1904-ben alakult, és több mint százéves.
Amikor X-Boxon „Fifázott”, azt mondta: „A 2014-esben még nincs benne a DAC, de a FIFA 2015-be biztosan berakják!” – nem akartam elvenni a kedvét. Kívülről fújta a RAF-II zenekar DAC-indulóját. 2017-ben szimpatikus lett neki Kalmár Zsolti játéka, az első mérkőzésén 4:2-re vertük a Zsolna csapatát. Vagy Pačinda, mosolygott, jó kisugárzása volt. Kimentünk focizni és azt mondta: „Én vagyok a Pačinda!” – ez a Rossi-időszak volt. Dunaszerdahelyről indult a Nélküled c. dal, közösségformaló ereje lett, minden eseményen felcsendül. A fiamék szalagavatóján szintén eljátszották, megfogták egymás vállát és közösen énekelték. Megértették az üzenetét, a mondanivalója róluk szól. Gábor egyik haverja, Barni, egy párkányi srác, a DAC U19-ben focizott egy évvel ezelőtt. Tavaly pár cimborájával elmentek Pozsonyba Barni Slovan elleni mérkőzésére, s másnap lelkesen újságolta, hogy mekkora élmény volt ott szurkolni az U19-es sárga-kékeknek.
Zárókérdés, bár részben már megválaszoltad: Mit jelent számodra a DAC?
Egyértelműen nagyon erős magyar identitástudatot. Az egyetem után csináltam PhD-t is, tudományos dolgokkal foglalkoztam, írtam pár könyvet a szlovákiai magyar falvak, városok gazdasági fejlődési lehetőségeiről. 20 évvel ezelőtt beválasztottak az MTA tagjai közé, a munkáim során megismerkedtem számos szociológussal, történésszel, néprajzkutatóval, többek közt a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet elindítóival, munkatársaival. A szlovákiai magyarság tudományos életének meghatározó intézetének igazgatója és motorja Tóth Károly volt – immár 9 éve nincs köztünk, sajnos. Karcsi barátommal sok beszélgetésem volt arról, hogy a felvidéki magyarság nemzeti identitástudatának megőrzéséhez a könyvek mellett mennyire meghatározó a dunaszerdahelyi labdarúgás is.
Amikor a DAC nyer, főleg, amikor legyőzi a Slovant, az sok lapátnyi nemzeti büszkeség az ágcsernyői, rimaszombati és a pozsonyi magyaroknak is egyaránt. Meggyőződésem, hogy ha az előttünk álló években jól fog menni a DAC-nak, akkor a 2031-ben várható népszámlálás nemzetiségi eredményei is kedvezőbbek lesznek számunkra.
Vallom, hogy a klub adta közösségi sikerélmény fékezi az asszimilációt, a magyarságunk felvállalását, a szülőföldön maradást. A fiam 2019 szeptemberében, 14 évesen Angliában volt nyelviskolában, és amikor felhívott, nem azzal kezdte, hogy vagy apu? – hanem hogy tényleg igaz-e, hogy 5:2-re vertük a Slovant!? Otthon, ha azt mondom, megyünk az El Classico-ra, akkor mindenki tudja, hogy nem Barcelonába vagy Madridba utazunk, hanem a MOL Arénába megyünk egy DAC–Slovan mérkőzésre…
Csattanós válaszokat tartogattál a végére is, Gábor! Köszönöm szépen a beszélgetés. Hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…