Az alábbi versben egy olyan élethelyzetet, kapcsolati dinamikát próbáltam megjeleníteni, amely tele van feszültséggel, harccal és rejtett (?) agresszióval. A versben szereplő párost képzeletben egy hangversenyteremben helyeztem el, piros bársonyfotelekkel, reflektorokkal, kiváló akusztikával, amely ideális környezetet teremt az ambivalenciák kibontakozásához.
Kovács Andrea: karmester
kezdésre emeled ujjad
frakkod kézujjában
zsilettpenge lapul
rövid taps
a zenekar hangol
szabadul a nyomás:
mai második felvonás
kígyók rejtőznek szavadban
ó, ha egy is igaz lenne
ellentmondások gyűrűznek körül
te elengedsz
én zuhanok
bele saját sötétségembe
a szólamot te vezeted
kézhez idomítod a helyzeteket
aztán variálsz rajta kettőt
itt jaj annak, aki ellenkezik
mindig és mindennek
rólad kell szólnia
harsog a hőbörgő
nagy szimfónia
fásultan hallgatom
míg lecseng a záró taktus
taps nincs
csak kuss