Reklám
Fotók: a szerző archívuma
„Kedves szurkolók! A mai nap bizonyára arany betűkkel íródik majd be városunk és járásunk sporttörténeti könyvébe. Ma vívják meg a DAC labdarúgói első bajnoki mérkőzésüket labdarúgásunk legfelsőbb osztályában, az I. ligában. Nagy öröm ez sportolóinknak és a sportkedvelőknek egyaránt. Hosszú és fáradságos út vezetett idáig. Hogy végül mégis sikerült, ebből kivették Önök is a részüket. Lelkes szurkolással, biztatással és támogatással hozzásegítették csapatunkat e nagyszerű eredményhez. Persze ez a siker nem a véget, hanem a kezdetet jelenti. Az igazi nagy futballcsaták, a jó és színvonalas szereplés Csehszlovákia legjobb csapatainak mezőnyében még előttünk van. Kérjük ezért kedves szurkolóinkat, maradjanak továbbra is hűek hozzánk, biztassák, lelkesítsék labdarúgóinkat, és így közösen bizonyára még sok örömet szerzünk városunk és járásunk sportkedvelő közönségének. Tegyék ezt, azonban sportszerűen, kulturáltan, és segítsenek nekünk kizárni azokat, akik netán sportszerűtlenül, a szocialista emberhez méltatlan módon viselkednének lelátóinkon.”
Eme köszöntő szöveg – amelyet a DAC labdarúgói és vezetői írtak alá – állt a történelmi jelentőségű 1. ligás bajnoki mérkőzésünk műsorfüzetének címlapján. 1985. augusztus 28-át írtunk, amikor a májusi Spartakiád járási bemutatójára elkészült főtribünön kívül az egész stadion csordultig megtelt. Az őszi szezon előtt 3-4 kész labdarúgót igazoltunk, hogy megerősítsük a Szlovák Nemzeti Ligában bajnoki címet szerzett csapatunk keretét: Bertalan Gábor (Slovan), Draškovič (ČH Bratislava), Liba (Nitra), Medgyes József (Trnava) és Šrámek (Ostrava) érkezett. Míg Nagy Jaroslav kötelező sorkatonai szolgálatát letöltendő Besztercebányára távozott. Az újoncok közül egyedül az egyébként dunaszerdahelyi születésű Bertalan Gábor számított úgy-ahogy hazai nevelésnek. Dušan Libát és Ľubomír Šrámeket szintén illene bemutatnom, hiszen a két kőkemény belső védő is hatalmas DAC-legendák. Azok a féle-fajta hátvédek voltak Ők, akik mellett az ellenfél csatára csak egyszer tudott elmenni, mert ha a labda nem lett meg nekik, legközelebb jöhetett a „baba”, s vele együtt a hordágy. Nem viccelek! Ugyanezen megfontolásból említést érdemel Ján Kapko is, a DAC valaha volt egyik legjobb jobbhátvédje. Ha nem a legjobb!
Bertalan Gábor (1963-2009)
A 2009-ben tragikus körülmények között elhunyt Bertalan Gábor a dunaszerdahelyi labdarúgás egyik kiemelkedő egyénisége és tehetsége volt. A klub saját nevelése, aki azonban elsős gimnazistaként a pozsonyi Interhez került, majd onnét hazatérve 18 éves korában a DAC élvonalba igyekvő alakulatának mezét viselte. Az 1. SZNL-ban játszó együttes mezében az 1981/1982-es bajnoki idényben 24 összecsapáson tízszer volt eredményes. Ezt követően, 19 évesen a pozsonyi Slovanhoz igazolt, de ott méltatlanul mellékvágányra került. Katonaidejét a cseh határszéli RH Cheb (1983–1985) együttesében abszolválta, teljesítményével a figyelem fókuszába került. A Cheb futballistájaként beválogatták Csehszlovákia 21 éven aluliak válogatottjába. 1985-ben visszatért az éppen a föderális ligába jutott csapatunkhoz, ám sérülés miatt a ’85/86-os idényben egy mérkőzésen sem szerepelt. A következő években is több ízben sérülések, műtéti beavatkozások akadályozták meg abban, hogy a kezdőcsapat tagjaként magára ölthesse a sárga-kék mezt. Ezen kényszerpihenők miatt 1985-től 1988-ig mindössze nyolc alkalommal jutott szóhoz a dunaszerdahelyi csapatban! 1989-ben visszatért Chebbe, ahol 1992-ig futballozott. Pályafutása során megfordult a prágai Bohemiansnál és a komáromi lila-fehéreknél is, egy ideig pedig a németországi Zwickau-ban légióskodott. Részese volt a bacsfai „csodának”, majd levezetésképpen osztrák alacsonyabb osztályú csapatokban szerepelt.
Reklám
Medgyes József (1961-1997)
Nemcsak a DAC, de talán az egész felvidéki magyar labdarúgótársadalom egyik legnagyobb legendája. Pályafutását szülővárosában, Komáromban kezdte, ahol a nagyszombatiak korán felfigyeltek a jól fejelő, erőszakos csatárra, és leigazolták. Miután az ifiben zsinórban lőtte a gólokat, már 17 évesen bemutatkozhatott a felnőtt élvonalban. Ezután bekerült a csehszlovák ifjúsági, majd az utánpótlás-válogatottba is. A gyógypedagógiai főiskola befejezése után jött a katonai behívó. Egy évet Chebben töltött, majd leszerelése után, még mint nagyszombati játékost az 1. ligába feljutó DAC szerződtette. Közel hat évet töltött Dunaszerdahelyen, összesen 93 bajnokin lépett pályára és 7 gólt szerzett. Sokáig csatárként, később pedig hátvédként szerepelt. Legemlékezetesebb mérkőzése sárga-kék mezben egyértelműen a Sparta elleni 1986-os hazai tavaszi bajnoki tekinthető, amikor negyedórával a befejezés előtt 1:3-as állásnál csereként lépett pályára, és két pazar bombagóllal kiegyenlített. Erről az esetről megannyi szurkolói riportom tanúskodik. A nagy sikerű Klikkout-rovatban megszólaltatott drukkersereg tagjainak tapasztaltabb generációja sosem felejtette el megemlíteni azt az embert, aki „egymaga” egyenlített a „vörösök” ellen. Medgyes aktív részese volt klubunk legnagyobb sikerének, a Csehszlovák Kupa elhódításának. A Szlovák Kupa és a Csehszlovák Kupa döntőjét is büntetőpárbajban nyerte meg a DAC, Medgyes mindkét fináléban egyaránt vállalta a tizenegyes elvégzését – Nagyszombatban a nyitraiaknak belőtte, Kopřivnicén a Sparta ellen kihagyta. 1988 októberében szóhoz jutott a müncheni Olimpiai Stadionban a Bayern elleni emlékezetes UEFA-kupa-mérkőzésen, amely 3:1-es hazai sikerrel zárult. Dunaszerdahelyről az akkori harmadik vonalban szereplő nagymagyariakhoz igazolt. 29 évesen külföldre szerződött, a keletnémet 2. ligás Wismut Aue játékosa lett, ahol bár marasztalták Őt, ám a török élvonal újoncától, az Altay Izmirtől jobb ajánlatot kapott. Ezen életidőszakára szívesen tekintett vissza, kisebbik fiát egy török barátja után Sinannak nevezte el a család. Kisebbik, merthogy a nagyobbik ifj. Medgyes József akkor már apja nyomdokaiba lépett, míg lánya, Renáta az atlétikában találta meg számításait. Medgyes futballozott még Bősön, majd Bacsfán fejezte be pályafutását. Súlyos betegsége miatt korán, mindössze 35 évesen távozott az égi futballpályára. Számomra sosem lesz igazi otthonunk a MOL Aréna, amíg az ilyen személyiségek, mint pl. Medgyes József nem „kap” tiszteletből egy lelátót, vagy legalábbis egy szektort!
Vissza 1985-be:
Az erős föderális liga 1. fordulójában azt a TJ Vítkovice együttesét fogadtuk, akik az idény végén klubtörténetük első és egyetlen bajnoki címét ünnepelhették. A gól nélküli döntetlennel végződött találkozót a déli lelátón izgultam végig apai nagyapámmal. Mindössze kilencéves voltam, és a fociról kialakított szemléletem a szó legszorosabb értelmében is gyerekcipőben járt még. Egy ideje azonban minden mérkőzés jegyzőkönyvét becsülettel lejegyeztem a krónikámba, újságcikkekkel, műsorfüzetekkel, belépőjegyekkel ékesítve azt. Személyes almanachom és gyűjtőszenvedélyem így immár több mint négy évtizedes történet, s mégcsak nem is a tárgyalt idény első mérkőzésével kezdődött. Most viszont azt vesszük alapul:
DAC – Vítkovice 0:0. DAC: Veselý – Sipos, Šrámek, Liba, Leško – Horváth J. (76. Michalec), Kalmár, Hodúr – Audi (76. Bartoš), Tóth, Majoros. Edző: Pecze Károly.
Az 1985/1986-os idény a csehszlovák föderális ligában. Azért kilenc-tízévesen már volt némi fogalmam arról, melyek lehetnek azok a játékosok, akiket a magyarosan hangzó vezetéknevük alapján hazai nevelésnek vélhetünk. Persze mint oly sokszor, néha én is tévedtem, amit utólag természetesen maradéktalanul orvosoltam. A lényeg azonban nem változott, mert tényszerűen alig volt ortodox hazai nevelésű játékos a keretünkben. Aztán csakhamar megszületett az első gólunk, s vele együtt a győzelmünk is: 1985. szeptember 8.: DAC–Zsolna 1:0, gólszerző Majoros, büntetőből. Most pedig lássuk csapatunk további saját és majdnem saját nevelésű játékosait:
Sipos Vilmos
Diákkorában került a DAC-hoz, vagyis klubunk neveltje. Végigjárva a korosztályos ranglétrát, illetve a katonai szolgálat letöltését követően A-csapatunk alapembere lett az 1. SZNL-ban, ahol oroszlánrészt vállalt a feljutásban is. A védelem jobb oldalán Pecze Károly vezetőedző irányítása alatt a föderális ligába is belekóstolhatott. Az 1985/86-os idényben – mely a DAC számára az első volt az élvonalban – hét mérkőzésen kapott lehetőséget, ám az akkor már csehszlovák olimpiai válogatott Ján Kapko fokozatosan kiszorította őt a kezdőcsapatból. Mindössze 27 éves volt, amikor abbahagyta a csúcsszintű labdarúgást, ezt követően alacsonyabb osztályokban vállalt szerepet.
Kalmár László
A dióspatonyi származású Kalmár 28 évesen lett a DAC játékosa. A pozsonyi Interben nevelkedett, ahol a felnőtt csapatig jutott, majd hosszú ideig Csehországban szerepelt. A prágai Spartánál kevésbé volt sikeres, a Baník Ostravánál viszont megtalálta a számítását. 1984-ben a bányászvárosból érkezett a DAC-hoz. Méghozzá jó időben! Ez volt ugyanis az a szezon, melynek során a DAC kiharcolta a feljutást a föderális ligába. Középpályásként a góllövésből is bőven kivette a részét. 1986-ig volt klubunk játékosa, néhány évvel később pedig a DAC fiatalabb ifjúsági csapatának edzője, majd Vladimír Hrivnák, Ladislav Škorpil és Dušan Radolský mellett A-csapatunk másodedzője lett.
Horváth József
A pozsonyi Inter neveltje volt, ahol tizennyolc éves korában óriási tehetségként már a sztárokkal teletűzdelt sárga-feketék A-csapatában, illetve a csehszlovák 21 éven alatti válogatottban szerepelt. Ezt követően leigazolta őt a prágai Sparta. Horváth József 1983-ban 24 évesen került a DAC-ba, ahol középpályásként nagyban hozzájárult a föderális ligába való történelmi feljutás kiharcolásához. 1985 őszén a DAC színeiben hat mérkőzésen lépett pályára az 1. ligában, majd többszöri halasztás után katonai szolgálatra vonult Csehországba. Egy szezon erejéig még visszatért a DAC-hoz, 1987-ben tagja volt a csehszlovák kupagyőztes gárdánk keretének. További élvonalbeli karrierjét makacs térdsérülése hátráltatta. A kilencvenes években vállalkozóként anyagilag is támogatta labdarúgó egyesületünket.
Az Audi-Tóth-Majoros csatártrióról az előző részben tettem említést.
A DAC labdarúgócsapatát korábban számtalanszor „leírták” már. Akkor is, amikor az együttes első ízben bukott el a legfelső osztályért vívott harcban. Majd a föderális liga 1985/1986-os idénye előtt:
Vajon mi keresnivalója lehet egy kis, húszezres város csapatának a legfelső osztályban, ahol a százezer lélekszámú városok sem tudnak helytállni? – hangzott a kérdés. Legfeljebb egy évet jósoltak nekünk a legjobbak között. Emlékszem, még az akkori vezetőink sem igen bíztak a sikerben, vagy legalább a tartósabb ligaszereplésben. A következő mondat állítólag elhangzott a Sport utcában: „Mindegy, de egyszer s mindenkorra bekerül a csehszlovák labdarúgás nagykönyvébe, hogy a DAC a legfelsőbb osztályig vitte!”
Csodának kell történnie, hogy egy évfolyamnál tovább maradjanak az 1. ligában! – vélekedtek a legtöbben.
Nos, a csoda megtörtént. lgaz, az első idényben csak a 11. helyen végeztünk, de attól kezdve szüntelenül felfelé ívelt a csapat szereplése. Pedig a 6-7. fordulót követően egy lyukas garast sem adtak volna értünk. Emlékszem a České Budějovice elleni hazai vereségre, ami után a veterán Jaroslav Červeňan váltotta Ján Veselýt a kapuban. Komoly letargia lett úrrá a DAC-stadionban, mert az, hogy a 2. fordulóban „nyolcas lett a biciklikeréken”, vagyis a Bohemianstól nyolc gólt kaptunk, még úgy-ahogy elment. Viszont a hazai vereségekhez korábban nem volt hozzászokva a nagyérdemű.
Aztán megráztuk magunkat, s a bajnokság őszi idényét a 6. helyen zártuk.
A Csallóköz c. hetilap ekkor egy érdekes táblázatot közölt le, miszerint szlovákiai viszonylatban a DAC csapata a legeredményesebb, maga mögé utasítva a 2. Besztercebánya, 3. Kassai Lokomotíva, 4. Zsolna, 5. Nagyszombat, 6. Pozsonyi Inter, 7. Eperjes gárdáját. A 16 csapatos föderális ligában ekkor mindössze 7 szlovák egyesület szerepelt. Ez az arány egyébként az összes évfolyamra érvényesnek volt mondható, és a képzeletbeli tabellákon bizony számtalanszor lettünk szlovák bajnokok. Adja Isten, hogy egyszer ne csak a képzelgéseinkre legyünk büszkék!
1986 tavasza már nem lett ennyire sikeres számunkra, s csupán a 24. fordulóban sikerült először megízlelnünk a győzelmet.
Az igazsághoz mindenképp hozzátartozik, hogy a téli szünetben nem sikerült kellőképpen megerősíteni csapatunk keretét. Csupán két játékost igazoltunk, akik mondjuk úgy, mindössze statisztaszerepet vállaltak a továbbiakban. A törést, jobban mondva a fellendülést a 22. forduló fentebb már említett első hazai DAC–Sparta rangadója hozta meg, 1986. április 19-én:
DAC – Sparta 3:3 (1:2), gólszerzők: 5. Drahokoupil 0:1, 14. Griga 0:2, 17. Michalec 1:2, 56. Hašek 1:3, 77. Medgyes 2:3, 90. Medgyes 3:3. DAC: Veselý – Kapko, Šrámek, Liba, Leško – Krištof (69. Hesek), Hodúr, Michalec – Audi (71. Medgyes), Tóth, Bartoš. Edző: Pecze Károly.
Az újonc DAC tehát végső célként a bennmaradást tűzte zászlajára, ami három körrel a bajnokság vége előtt a kassai Lokomotíva legyőzésével vált biztossá. A vezetőségnek azonban be kellett látnia, hogy az, ami az 1. SZNL-ban elegendőnek bizonyult, a legfelső csehszlovák pontvadászatban igazából csak a 11. hely megszerzéséhez adott erőt. Így aztán alig ért véget a bajnoki idény, olyan játékosok kopogtattak a Sport utcai klubházunk ajtaján, akik az elkövetkező esztendőkben meghatározó egyéniségekké váltak. De róluk és a DAC következő idényéről majd a 3. részben…
Az 1985/1986-os csehszlovák 1. ligában pályára léptek sárga-kék mezben (mérkőzés/gólok):
Červeňan 20/0, Veselý 11/0 – Audi 20/2, Bartoš 17/1, Hodúr 28/1, Hesek 7/0, Horváth J. 6/0, Kalmár L. 16/0, Kapko 29/1, Krištóf 25/1, Leško 26/1, Liba 29/0, Majoros Gy. 22/7, Medgyes J. 22/3, Michalec 29/3, Mucha 1/0, Nezhyba 1/0, Sipos V. 7/0, Šrámek 30/1, Tóth L. 28/5.
Összegezve azt, amiről ez a sorozat valójában szól, hogy az 1985/1986-os idényben mindössze két hazai nevelésű játékos lépett pályára a DAC-ban: Sipos Vilmos és Tóth László. Nyugodjék Tóth Laci ugyanakkor nem sárga-kék mezben debütált a föderális ligában!
Borítóképünk a cseh Stadion hetilapból származik, amely a DAC-ot mint a bajnoki idény újoncát mutatja be. Szlovák mutációjával, a Štart hetilappal együtt olyan fenomenális magazinok voltak, melyekhez napjainkban alig van hasonló. És volt még a kissé „fapadosabb” Tip nevezetű periodikum is, ami viszont inkább a mérkőzések jegyzőkönyveinek leközlésében jeleskedett. Hálistennek mindegyikből akad otthon bőven megőrzött emlék!
ELŐZŐ RÉSZ:
Volt egyszer egy dunaszerdahelyi aranycsapat 1. rész
Reklám
