Fotók: Soós Bertalan és a szerző archívuma. Videó: Soós Bertalan
„Anya tudod, most arra gondolok, velem vagy és nem csak álmodom. Hozzád bújok, cseng a hangod, dúdolgatsz nekem, mosolyogva, kedvesen szólsz: ne sírj gyermekem. Szívem megremeg, gyönyörű az álom, édesanyámat újra megtalálom. Fénysugárral ölel át, a végtelen szeretet, mely örökre megőrzi emlékedet” – ahogy ez az írás!
Állandó olvasóim már megszokhatták, hogy helytörténeti sorozatunk tényszerű állításait gyakorta vegyítem személyes emlékekkel, saját bőrömön átélt történetekkel, s mindezt elbeszélések formájában tálalom. Nem lesz ez másként az Ister Járási Ipari Vállalat (Ister JIV), vagyis az Ister Okresný Priemyselný Podnik (Ister OPP) esetében sem. Édesanyám ugyanis már születésem előtt Isteres volt, majd gyakorlatilag az egész nyolcvanas években végigkísérte életünket a dunaszerdahelyi bútorgyár története. Munka mellett a szakirányú képesítését is megszerezte, amikor a gimnáziumi érettségije után nő létére elvégezte a komáromi gépiparihoz tartozó „faiparit” – ahogy Ő hívta.
Folyton mesélt, és mindenre emlékezett, még nálam is nagyobb elbeszélő volt. Sokat hallottam olyan megbecsült mesteremberekről – asztalosokról, kárpitosokról, lakatosokról –, akik az ország számos pontján dolgoztak, szerelőpartikról, akiket külföldre is hívtak. De, ami nagy szó volt akkoriban, hogy nem csupán a szocialista országokba! Az Isternek ugyanis európai hírű bútorgyára volt, ami önálló üzemrészleget alkotott az ipari vállalaton belül. A gépek és berendezések java része szintén nyugatról származott. Itt találkoztam életemben először számítógéppel, amelyben persze játékok is voltak. „Anya, elviszel magaddal munkába?” – felnőttként számtalanszor tudatosítottam, mennyi gondot akasztottam ezzel drága édesanyám nyakába. Az a szó, hogy: „nem”, mégsem hangzott el soha a szájából!
Gyerekkoromban személyesen ismertem az ott dolgozókat, ha „lusta voltam” óvodába menni, anyu elvitt magával az üzembe. Olyankor fentmaradtam zöld kerékpárja csomagtartóján, vagyis „elfelejtett” lerakni az oviban.
Az iskolai szünidőkben szintén többször megfordultam a Karcsai úton, itt állt ugyanis a bútorgyár, továbbá itt volt a lakatosrészleg, s egyben az ipari vállalat igazgatósága. Eldugott helyen, egy kis mellékutcában, a Tesla után. Formás „ISTER OPP” neoncsöves emblémája az utcafront felől fogadott, s még a kissé távolabbi kertünkből is jól látható betűkkel világított. Tulajdonképpen egy emblematikus logó volt, amit minden termékükre rányomtak, de ott szerepelt a vállalat hivatalos papírjain is. Annyiszor lerajzoltam, hogy ma is menne fejből.
Ismertem továbbá a bútorgyár nagy- és kisfőnökét, Neuschwendtner és Marček mérnök urakat. Soha, egyikük sem rosszallotta ottlétemet. Abban az időben még másképp mentek a dolgok.
És igen, nyilván munkabiztonsági előírások sorát rúgtuk fel, mégis roppant hálás voltam édesanyámnak. Szerettem ott lenni, sőt imádtam. A frissen gyártott bútorok illatát, a ragasztógyanta már-már orrfacsaró szagát, az üzemi konyha kosztját. Merthogy a vállalatnak saját üzemi konyhája, sőt még tanonciskolája is volt – de erről majd később. Anyu reggel a portán „leütötte a kártyáját”, aztán irány az iroda. Az anyagellenőrző műhely irodájából abszolút rálátás nyílt a hetvenes évek első felében épült hatalmas csarnokra. Pusztán azt nézegetve ellettem volna egész nap. Gépek, berendezések, modern szellőző- és elszívórendszerek, amitől a termelőcsarnok tetőtere úgy nézett ki, mintha legalábbis a NASA űrközpontjában lennénk. Még egy „rakétaszerű” valami is ágaskodott a csarnok udvar felőli homlokzatán.
Az Ister bútorgyárának helyét egyébként eredetileg egy másik üzemnek, a mezőgazdasági terményfelvásárlónak szánták. A PNZZ vezetősége azonban elvtársi módon átengedte azt a járási ipari vállalatnak:
„A dunaszerdahelyi gabonaraktár építkezési helyét már elő is készítették, ezt azonban átengedték az új bútorgyár, az Ister építéséhez. A vállalat vezetősége nagy megértést tanúsított ezzel kapcsolatban, szem előtt tartotta, hogy az új bútorgyár félezer embernek biztosít majd munkalehetőséget, míg a dunaszerdahelyi Felvásárló és Ellátó Vállalat raktárában, amelynek működését nagyfokúan gépesítik és automatizálják, csak mintegy hetven alkalmazottra lesz szükség…” – Újszó, 1971. 03. 04.
Az Ister ugyanakkor nem csak a bútorgyárat jelentette, hanem szolgáltatások egész sorát.
Az Ister Járási Ipari Vállalat, más olvasatban vegyesipari vállalat története 1960 előtt szorosan összefüggött a Dunaszerdahelyi Járási Közszolgáltatási Vállalat történetével, majd:
„A 105/1953 sz. törvény, a helyi gazdálkodás jellegéből és tevékenységéből kiindulva, két gazdálkodási formát hagyott jóvá: a helyi ipari termelést, illetve a kommunális gazdálkodást” – Kamocsai Imre, a Dunaszerdahelyi Járási Közszolgáltatási Vállalat megalakulásának 40. évfordulójára 1989-ben kiadott könyve alapján.
Ez a törvény gyakorlatilag kettéválasztotta a szolgáltatásokat azok jellegénél fogva, s így megteremtette a közszolgáltatási vállalat, illetve a későbbi Ister ipari vállalat alapjait. A közszolgáltatási vállalat azonban némi túlzással mindvégig az Ister testvérüzeme maradt, továbbá a Jesenský utca 2. szám alatt – ami a Szolgáltatások Háza címe volt – mintaboltot tartott fenn az Ister részére. Az Ister nem csupán Dunaszerdahelyen, járásunk további öt városában, községében fejtett ki tevékenységet: Somorján, Nagymegyeren, Nagymagyaron, Bősön és Alistálon.
Az 1950-es években még gyakorlatilag egy egységes gazdálkodási kombinátról beszélünk, amely 1949-ben alakult meg városunkban, s 1951-től „Összevont Szolgáltatások és Területi Közszolgáltatási Vállalat” néven folytatta üzemét.
A közszolgáltatások fogalmának további tisztázásához vezetett a Helyi Gazdaságok Központi Felügyeletének 1955-ben kiadott statútuma, amely különbséget tett a fizetett és a térítésmentes szolgáltatások között. Az ún. Járási Ipari Kombinát átvette a közszolgáltatási vállalat ipari termeléssel foglalkozó részlegeit, ami nagy érvágást jelentett a kommunális üzemnek, hiszen gyakorlatilag a legjobban menő részlegekről volt szó: lakatosok, villanyszerelők, asztalosok. A változás később a rádiószerelőket és a varrodát is érintette. A kezdetekben azonban az egyes kompetenciák gyakorta változtak. Így pl. a cipőjavító műhely a kommunális vállalattól előbb az „Obnova” nemzeti vállalathoz került, majd onnan a Járási Ipari Kombináthoz. Ugyanakkor a varroda a későbbiekben az Istertől visszakerült a kommunális üzemhez.
A Járási Ipari Vállalat (korabeli elnevezésben: ipari kombinát) végső formája 1960-ban, a Dunaszerdahelyi-, Somorjai- és Nagymegyeri járások összevonása során alakult ki. Nevét a Duna egyik latin elnevezéséről kapta.
A Duna latin neve az ókorban elsősorban Danubius volt, de a folyó alsó szakaszát, tehát az Al-Dunát gyakran nevezték Isternek. Görög eredetű név: Istros vagy Hister. Az iparvállalat rövid története a kezdetektől, a nyolcvanas évek első feléig, a Dunaszerdahelyi járás múltja és jelene c. könyvben:
„A három Duna-menti járás – a Somorjai, a Dunaszerdahelyi, és a Nagymegyeri – összecsatolása után 1960-ban a Dunaszerdahelyi Járási Nemzeti Bizottság ülése határozatot hozott az Ister járási ipari üzem létrehozásáról. Az üzemnek a következő részlegei voltak: asztalosműhely Dunaszerdahelyen és Somorján, amelyek korábban a Drevopodnik Modra üzem részlege voltak, Dunaszerdahelyen és Nagymegyeren szabóüzem, cipőjavító üzem a bratislavai Obnova helyi üzemrészlegéből, nádfeldolgozó üzem Nagymegyeren. Az üzemnek 130 dolgozója, az évi termelési értéke közel ötmillió korona volt.
Az üzem tevékenységének skálája fokozatosan bővült, újabb és újabb szolgáltatásokat vezettek be. 1961-ben megkezdték az autójavító szolgáltatást Dunaszerdahelyen és Somorįán, épületlakatos műhelyt rendeztek be a járás három városában, a járási központban pedig háztartási gépeket javító központot létesítettek. Továbbá 1964-ben megalakul a rádió- és tévészerviz, és megkezdődik a vasrostélyok gyártása az ostravai Klement Gottwald Vasmű tervei alapján. Már ugyanebben az évben a szabóüzemet is hozzácsatolják a helyi üzemhez. A szolgáltatások skálája a hűtőgépjavítással és az automata mosógépek javításával bővült.
A szolgáltatások 12 üzemegységében járásunkban összesen 645-en dolgoznak, évi termelési érték 99,8 millió korona. Önálló üzemként működik a faipari üzem, melynek termékeit országhatárainkon túl is ismerik és szívesen vásárolják. Az eltelt 25 év alatt az üzem műszaki fejlesztésére több mint 80 millió koronát fordítottak. Az üzemben dolgozók közül húsznak főiskolai, kilencvennek szakközépiskolai végzettsége van. Az üzem alapító tagjai közül még 30 jelenleg is itt dolgozik. Az első önálló üzemi pártalapszervezet az asztalosműhelyben alakult, mely jelenleg is a párttagság magvát képezi…” – Nagy Rudolf és Mag Gyula – A Dunaszerdahelyi járás múltja és jelene, 1988.
Az ipari vállalat első dunaszerdahelyi részlegei az asztalos, a varroda, majd 1961-től az autószerelő, az épületbádogos, a háztartási gépszerelő műhelyek voltak.
1964-ben alakult a rádió- és tévészerviz, a lakatosműhely, ezt követően pedig már hűtőgépek javításával és mosógépek szerelésével is foglalkoztak. A szerdahelyi autószerelő műhely a legendás Állj meg vándor étteremmel csaknem szemben épült fel a Kürti út elején. Az ipari vállalat további szerelőműhelyeit a Malinovszkij (ma Kondé Püspök) utcában találtuk az egykori Gép- és Traktorállomás helyén, ahol az utcafront felől cipőjavító műhelyt is fenntartottak. Vagy ahogy anyám mondta: suszteraljat. A dunaszerdahelyi Szolgáltatások Háza 1964/65-ben épült fel, s bár az a kommunális vállalathoz tartozott, az Ister egyes szolgáltatásait, illetve mintaboltját szintén befogadták. A tévé, rádió és háztartási gépek szervize a Vámbéry téren volt. Az ipari vállalat figyelemreméltó eredményeket ért el, amiért 1978-ban megkapta a „Kiváló Munkáért” állami kitüntetést.
1980-ban ünnepelte a vállalat fennállásának 20. évfordulóját. Az ilyen kerek alkalmakra nagyon adtak, és ilyenkor az általános számadás sem maradt el.
A „Városom, Dunaszerdahely” c., vnb által kiadott propagandafüzet szerint 1980-ban az Ister JárásiIpari Vállalat tevékenysége már egy kiforrott egységet alkotott, amely: „Biztosítja a lakosság részére a fizetett szolgáltatások egész sorát, mint a rádió, a televízió, a háztartási villamossági gépek javítását stb. De végeznek lakatosmunkát, villanyszerelést és személygépkocsi-javítást is. Modern bútorgyárában elsősorban kivitelre gyártanak termékeket” – ezzel szemben az Isterből volt az ebédlőnk dohányzóasztala – amit nyugodjék fater „rendeltetésszerűen” ki is égetett –, illetve az a faltól falig, padlótól plafonig beosztású elemes ebédlőfalunk, ami lábakon nyugvott, s a tapétázások, majd később a festések alkalmával a „sírba kergetett minnyájunkat”. Mondjuk rakodótér az volt benne!
Na, de félre a tréfával. Az Ister a 80-as években öt fő üzemrészlegből állt, ezekhez pedig a következő tevékenységi körök tartoztak:
- Az asztalos részleg bútoralkatrészeket, kanapékat, foteleket, nappali falakat, gyerek- és hálószoba bútorokat, íróasztalokat, függönyrudakat stb. gyártott, valamint kárpitozott bútorok javítását vállalta. Lakossági bemutatóterme a Szolgáltatások Házában volt.
- A lakatosrészleg bejárati ajtókat és ablakokat, kerítéseket, kapukat, fóliakonstrukciókat gyártott, továbbá földgázbekötést és a gázkészülékek szervizelési munkáit végezte.
- Az autójavító műhely minden típusú Škoda, és Lada személygépkocsi javítását, valamint Škoda személygépkocsik és kisteherautók garanciális javítását végezte, illetve autókárpitozást vállalt.
- Villamosrészleg családi házak villamos berendezéseinek, külső elektromos vezetékeinek szerelését és háztartási elektromos készülékek javítását végezte.
- A tévé- és rádiószerviz fekete-fehér és színes televíziók, rádiók, magnetofonok javítását, valamint TV-antennák szerelését vállalta.
A faipari üzem a vállalat legnagyobb és legtöbb profitot termelő részlegeként működött.
Termékeiket nemcsak Csehszlovákiában, de a határon túl is ismerték, hallgattam a sztorikat, hol a német, hol a holland, vagy az osztrák kuncsaftokról. Miután legyártották a bútorokat, ágyakat, kanapékat stb., kemény anyagpróbának vetették alá őket. Ezt a műveletet robotok végezték, de olykor megnyüstöltem én is pár széthúzható kanapét. 1978-ban megvették egy osztrák cég műanyag termékeinek licencét, s a gyártáshoz szükséges gépsort. Abból a gépből került ki annak idején életem első gomfocipályája. Egy műanyag, kb. 75×110 cm lemez, amely egy szekrény hátulja is lehetett volna, ám én „boci szemekkel” lefoglaltam a részlegvezetőtől.
„Cserébe” otthon, a játéktér reguláris csíkozásakor – kvázi reklámként – a pálya mind a négy sarkára rárajzoltam az Ister logóját. Sosem voltam hálátlan gyerek, tudja, aki ismer!
Képzelhetitek, a gombfocitornák alkalmával a lakótelep összes ifjú sporttársa megcsodálta, s talán otthon el is újságolták: „Ennek a Robi gyereknek saját főszponzora van”. Mintha a DAC-stadionban lettünk volna. Mert ugye nem lep meg senkit, hogy az ipari vállalat a DAC egyik patronátusa volt?! Pl. Majthényi Lóri bácsi, a csapat legendás kapusa neve mellett az Ister szerepelt kenyéradóként, illetve az ipari vállalat rendezte be a DAC Sporthotelt is. Az Ister a focin kívül a kultúrát szintén támogatta, sőt a Csallóközi Múzeumban egy-egy kiállítás védnöke is volt. Ugyanakkor elsősorban a lakosságot szolgálta és termelt. 1981-ben Petes Lajos, az üzemi szakszervezeti bizottság elnöke mutatta be az Istert az Új Ifjúság olvasóinak:
„Bár két évtized egy ipari létesítménynél még amolyan serdülőkornak számít, de a 624 alkalmazottat és 188 ipari tanulót foglalkozó vállalat azonban már kinőtte nemcsak a gyerekcipőt, hanem a járás, sőt az ország határait is. Vállalatunk hivatalos neve: Járási Vegyesipari VállaIat. Kétfele tevékenységet végez. Az egyik, s talán ez a fontosabb, a szolgáltatások, a másik pedig a termelés. A járás területén működik rádió- és tv-javító, autószerviz, háztartási villanygépeket javító, cipőjavító műhely, lakatosszolgálat, gázszerelés. Összesen 14 üzemegységünk van a járás öt helységében. A szolgáltatások keretében gyártunk ajtókat a magánépítkezőknek, szerszámokat, továbbá fóliasátrakhoz és üvegházakhoz vasszerkezetet a kistermelőknek…” – Új Ifjúság, 1981. 03. 17.
Az említett öt helységhez – Dunaszerdahely, Somorja, Nagymegyer, Nagymagyar, Alistál – a nyolcvanas évek elején Bős is csatlakozott. Illetve a kommunális vállalattal társulva létrejöttek ún. gyűjtőpontok pl. Mihályfán és Nyárasdon, ahová a kisebb háztartási gépeket vihettek be a községek lakossága szerelés céljából. Ezeket aztán a legközelebbi műhelybe szállították. Nagyobb háztartási gépek és televíziók szervizeléséhez kérésre házhoz jöttek. A tévéken egyébként is általában csak a fénycső ment el, ahhoz pedig tovább tartott a készülék hátlapját lecsavarozni, mint a fénycsövet kicserélni.
„A vállalat másik ága a termelés. Legnagyobb a bútorgyártó részleg, hisz itt foglalkoztatjuk dolgozóinknak csaknem felét. Szám szerint háromszázat. Persze nem a bútorgyárakban hagyományos szériában termelünk. Elsősorban egyedi lakberendezési tárgyakat és garnitúrákat készítünk megrendelésre. Tulajdonképpen ezt a munkánkat is a szolgáltatásokhoz lehet számítani. Másik tevékenységünk a kis szériájú lakberendezési tárgyak gyártása, amelyeket tőkés országokba exportaljuk, főleg Svédországba és Hollandiába…” – Új Ifjúság, 1981. 03. 17.
Továbbá az NSZK-ba, Angliába. Gyakorlatilag abban rejlett az Ister legfőbb ereje, hogy a bútorokat nem tömegtermékként gyártották, hanem megrendelés alapján. Bevett szokásuk volt, hogy egy-egy mintapéldányt legyártva, azokat az ország különböző pontjain levő bútorüzletekbe – mintaboltokba – küldték szét, majd ha megtetszett a vásárlónak, legyártották számára. Tőkés országokba, vagyis nyugatra, ottani kapcsolataik révén mindössze a bútorok rajzát küldték el, az „imperialista” polgár pedig fizetett, mint a köles. Méghozzá kemény valutában! Az akkori társadalmi viszonyokat ismerve joggal kérdezhetnénk, mindez hogyan működhetett? Pedig, ahogy a mellékelt ábra mutatja, működött, méghozzá gazdaságosan.
„Bútorgyártó részlegünk harmadik tevékenységi területe a hivatalok, intézmények berendezésének „méretre” való készítése. Hogy csak néhány olyan intézményt említsek, amelyek berendezésében részt vettünk: Pozsonyban a rádió új központja, a televízió nemrég átadott malomvölgyi épülete, a kerületi nemzeti bizottság és Szakszervezetek Háza. Mi rendeztük be teljes egészében Csehszlovákia moszkvai kereskedelmi kirendeltségének helyiségeit…” – Új Ifjúság, 1981. 03. 17.
Ahogy a bonni és ulánbátori csehszlovák nagykövetségek belső terei és bútorzata is az Ister dolgozóinak munkáját dicsérte. Ahogy édesanyám mesélte, volt, aki Mongóliából nemcsak munkatapasztalatot, hanem feleséget is hozott haza magával. De dolgoztak a prágai Smetana Színház felújításán, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria, vagy éppen a Dunaszerdahelyi járás községeinek művelődési házain. Ők rendezték be a járási nemzeti bizottságot, a járási mezőgazdasági igazgatóságot, a városi nemzeti bizottságot, a régi autóbusz-pályaudvart, valamint a bölcsődék, óvodák és iskolák épületeinek belső tereit.
„Szerencsés helyzetben vagyunk mivel vállalatunk jól teljesíti gazdasági feladatait, így meglehetősen számottevő pénzösszeg folyik a jóléti alapjába, ami lehetővé tesz bizonyos nagyvonalúságot, például kitűnő dolgozóink étkeztetése. Ebben az évben egész idényre kibéreltünk a bulgáriai Naposparton egy üdülőt. Őt turnusban 225 dolgozó üdül majd ott a nyáron, vagyis alkalmazottjainknak több mint az egyharmada. Továbbá megvásárolunk még kb. 40 szakszervezeti üdülőbeutalót. Évente dolgozóink 60 gyermeke üdül pionírtáborban, amelynek teljes költségét mi fedezzük. A 7. ötéves tervben 160 férőhelyes pionírtábort akarunk építeni…” – Új Ifjúság, 1981. 03. 17.
A nyárasdi 160 férőhelyes pionírtábor építésétől végül elálltak, így azt az Agrostav kezdte kivitelezni, majd annak utódvállalata az AGS Dunstav fejezte be 1994-ben, immár hotelként. Pionírtáborba a Trencsén melletti Szidóniára járhattak az Isteres gyerekek. A felsoroltakon kívül egy siófoki üdülőtáborban szintén volt lehetőségük nyaralni a vállalat dolgozóinak családostul. S mindezt az Ister jelentős költségén. Amikor az „átkos” rendszerről írnak a történelemkönyvek, elfelejtik közölni, hogy hellyel-közzel, de emberközpontúbb volt. A melós ugyanis meg volt becsülve. Valami hasonlót vezetett be néhány éve az a törvény, miszerint üdülési utalvány formájában az egyes cégek visszafizetik a kirándulás szállásköltségeinek 60%-át. De ez a demokrácia hajnalán még elképzelhetetlen volt!
„Versenyben a világpiacon. A lakossági szolgáltatások bővítése terén megkétszerezték az eredeti kötelezettségvállalásban szereplő feladatokat. Ennek azért tulajdonítottak nagy jelentőséget, mert a vállalat tulajdonképpeni küldetése, hogy az egyéni, közületi megrendeléseknek megfelelően ipari cikkeket gyártson, s megjavítsa az elromlott tévét, rádiót, hűtőgépet, autót stb. A másik, aminek a kötelezettségvállalás tételei közül örülni lehet az, hogy hatszázezer korona értékű bútort exportálnak a kapitalista országokba…
Kozák Árpád, az üzemi pártszervezet elnöke: – Magunk is meglepődtünk, milyen sokan vannak, akik a kezdettől fogva, de legalább tizenöt esztendeje itt dolgoznak. Az alakuláskor százharmincan voltunk. Most hatszáztíz a létszám. A bútorgyártásban negyven asztalos dolgozott, sokan máig köztünk vannak. Ők a törzsgárda, akikre alapozni lehet. A tervrajzot is olvassák, de elképzelés szerint is tudnak dolgozni. Mesterei a szakmának. A bútorgyártás azóta alaposan kinőtte magát. Kétszáznyolcvan embert foglalkoztat, köztük sok a nő, így gyakori a férjhezmenésből, szülésből, a gyermekek megbetegedéséből adódó kényszerű változtatás, de ez már csak az élethez tartozik…” – Hét, 1981. 02. 14.
Az anyaság bizony az élethez tartozik – ez ma is így van! Édesanyám fél évvel születésem után visszament dolgozni, én pedig néhány évig a nagyszüleimnél „szolgáltam”. Aztán az 1981/82-es évfolyamban következett a kötelező óvodalátogatás, illetve a nem kötelező gyárlátogatás. Annyi fűrészpor, amit ott láttam, a világ összes hörcsögének elég lett volna. Nemhiába, az Ister fő profilja a bútorgyártás volt. Hálószobabútorok, szekrénysorok, ülőgarnitúrák, s még sok minden más, exportra és lakossági megrendelésre egyaránt. Kultúrházak, hotelek belső berendezését, falburkolatát készítették el. Például az 1989-ben nyílt Bihari Szállóét, valamint korábban a Szövetségi Gyűlés prágai épületének belső tereit. Moszkvában a Techcentrum épület bútorainak szerelését, és Pozsonyban a már említett „fordított piramis” fafelületei is szerdahelyi kezektől ragyogtak. Termékeik kapósak voltak a piacon, s hogy egy-egy új darabot hogyan terveznek meg, arról az ÚjSzó „Látogatóban a dunaszerdahelyi Isterben” c. írásából tudhatunk meg többet:
„Vállalatunknál két lehetősége van a gyártmányfejlesztésre, az egyik a tervezési osztályunkon nyílik. Itt tervezőink és szakmunkásaink ötletei, javaslatai kerülnek papírra. A másik lehetőség a pozsonyi Fa- és Bútoripar Kutatóintézettel való együttműködésünk. Elküldik az új termék tervrajzát, mi pedig elkészítjük a mintapéldányt, ami aztán Brünnben, Prágában, České Budějovicén, Pozsonypüspökin, Zsolnán és Nagymihályban kerül a mintaboltokba. Az itt kiállított bútorokat az érdeklődéstől függően kis vagy nagy szériában gyártjuk, de az is előfordulhat, hogy némelyik bútort már sosem látjuk az üzletekben…” – 1983. 10. 20.
Az Ister járási ipari vállalat igazgatója a 70-es, 80-as években Kovács Imre mérnök, míg a bútorgyártó részlegé Neuschwendtner Tibor mérnök volt.
1984-ben a vállalat 634 dolgozót foglalkoztatott, az ipari tanulók száma pedig 245 volt. 1985-ben, fennállásának 25. évfordulója alkalmából az Ister Járási Ipari Vállalat Dunaszerdahelyen a Városi Művelődési Házában bensőséges összejövetelt tartott. A jubileumi ünnepségen a járási pártbizottság titkárának vezetésével jelen voltak a járás politikai és társadalmi tisztségviselő is. Az Ister fejlődéséről, eredményeiről, gondjairól és jövőjéről Kovács Imre, a vállalat igazgatója beszélt. Többek között elmondta, hogy:
„A vállalatnak 1960-ban csak 130 dolgozója volt, az éves termelési érték alig haladta meg a négymillió koronát. A dolgozók átlagkeresete 1165 korona volt, jelenleg eléri az országos átlagot: 2749 korona. A vállalat vezetése a felsőbb szervek segítségével sokat tett az elmúlt 25 évben az új, korszerű részlegek, megfelelő munkahelyek biztosításáért a már közel 700 dolgozó számára…” – ÚjSzó, 1985. 11. 18.
Ister štátny podnik. 1989. július 1-én az Ister állami vállalat lett, a vezetőségben pedig ezt követően személycserék történtek.
1989. október 1-én Kovács Imrét – aki 27 és fél éven át volt az Ister első embere – a fafeldolgozó üzem addigi vezetője, Neuschwendtner Tibor váltotta az igazgatói székben. Kovács mérnök ezek után a vállalat káderosztályának vezetője, a dolgozók tanácsának elnöke lett. „Egy kisvállalat – sok nagy építkezés” c. készített riportot az ÚjSzó az Isterben, amely ebben az évben állami vállalattá alakult, s így új kihívások elé nézett.
„Kovács Imre: Az Ister fafeldolgozó üzemrészlegét azzal a céllal hozták egykor létre, hogy elsősorban atipikus bútorzatot készítsen, egyedi megrendeléseknek tegyen eleget. A környéken ugyanis nem volt vállalat, amely hasonló szolgáltatást nyújtott volna a lakosságnak vagy a közüzemeknek. A fafeldolgozó üzem tevékenysége természetesen nem korlátozódhatott csupán belsőépítészetre. Beindult a hagyományos bútorgyártás is. Részben a hazai piac számára, részben pedig a külföldi megrendelésre, a Drevounia külkereskedelmi vállalat közreműködésével. Éppen exportfeladataink túlteljesítésének köszönhetően tudtuk megfelelő szintre emelni a szóban forgó üzem műszaki felszereltségét, amely ma eléri az európai átlagot. Ezenkívül 1978-ban megvettük egy osztrák cég műanyag termékeinek licenszét és a készítésükhöz szükséges gépsort is. A vállalat számára ez is pluszt jelent, hiszen ma már mi látjuk el műanyag fiókkal Szlovákia egész bútoriparát. Az Ister tehát igyekezett jól gazdálkodni, s ezt nem csupán a termelésre értem. Vállalatunk szakmunkásképző intézetében ezidáig mintegy ezer fiatal kezébe adtunk szakmát. Nagy részük hű is maradt vállalatunkhoz…” – Újszó, 1989. 10. 27.
„Neuschwendtner Tibor: Folytatni kell azt, amit elődöm, Kovács Imre sokéves munkával megteremtett. Ami jó, kár volna lerombolni, okosabb inkább továbbfejleszteni – bár az elkövetkező időszak új gazdasági feltételei közt ez sem lesz gyerekjáték. A módosított nagykereskedelmi árak érzékenyen érintik vállalatunkat. Én ugyan Közép-Szlovákiából származom, de jó néhány éve itt élek, ismerem már a csallóközi embereket, tudom milyen szívósak, kitartóak, szorgalmasak, és módomban állt már felmérni a vállalat dolgozóinak szakmai képességét is. Ezért nem félek. Ha nem bíztam volna abban, hogy megbirkózunk az előttünk álló feladatokkal, nem vállaltam volna el az igazgatói állást…” – ÚjSzó, 1989. 10. 27.
S hogy melyik volt az Ister sokat emlegetett szakmunkásképző intézete? A Gorkij (ma Szabó Gyula) utcában álló, egykori Gorkij 21.-ként ismert, 1965-re felépült, s megnyitott ún. tanonciskola. Majd a 90-es évek elején a megváltozott társadalmi és gazdasági helyzetben egyébként is nehézségekkel küzdő, később pedig felszámolás alá került Ister állami vállalat lemondott a szakmunkások patronálásáról.
A patronálás jelentése egy személy, csoport vagy ügy folyamatos védelme, erkölcsi vagy anyagi támogatása, illetve pártfogása.
A korszak jellemzőit kevésbé ismerőknek írom, hogy patronálás fogalma alatt gyakorlatilag azt értjük, hogy az Ister saját költségére kitaníttatott szakmunkásai (asztalosok, kárpitosok, autószerelők, villanyszerelők) a támogatás fejében néhány évre elkötelezték magukat a vállalatnak. Ez alól kibújni ugyancsak költséges mulatság volt, viszont a rendszerváltás után maga a vállalat mondta fel ezeket a hűségszerződéseket, mivel állandó dolgozóinak sem lett képes maradéktalanul munkát biztosítani.
„A dunaszerdahelyi Gorkij utcai Szakmunkásképző Intézet két évtizeddel ezelőtt élte fénykorát. Ma a nappali tagozaton hatszázan, a levelezőn pedig több mint százan tanulnak. A korábban az ISTER vállalathoz tartozó intézet 1991. január elsején függetlenné vált, és a Szlovák Oktatásügyi Minisztérium irányítása alá került, amely a Nyugat-szlovákiai kerületben 53 szakmunkásképző intézetet vett át” – Szabad Újság, 1991. 03. 27.
„Ister štátny podnik v likvidácii”
Elteltek a nyolcvanas évek, majd jött a rendszerváltás, s az egykor szebb napokat megélt vállalat felszámolás alá – akkori divatos szóval élve „likvidációra” került. Édesanyám és a vállalat útjai ekkora már kettéváltak, miután irodai munkásként a kárpitosműhelybe csoportosították át, s ott munkabaleset érte őt. A fájdalmas történet ellenére, amikor csak tehette, jó szívvel emlékezett. Pl. egy évekkel ezelőtti Facebook-bejegyzésem alatt:
„Szerettünk ott dolgozni, jó volt a kollektíva. Öt évet jártunk iskolába munka mellett, az iskola a komáromi gépiparihoz tartozott. Jó osztálytársak voltunk, sajnos sokan már nincsenek köztünk. Mások voltak az emberek. Több parti is volt, számozva voltak: 411, 413, 415, 432… szerelő parti, asztalosok műanyagosok, kárpitosok, inasok. Hátul a lakatosok, a gázosok, a városban autószerelők, a tv- és hűtőszerelők. Mennyi ember, mennyi munkahely, …és egyszer mindennek vége lett! Rajztáblánál kezdtem, aztán több irodában, mind más részleghez tartozott. Mindent kézzel csináltunk, írógépen írtunk, szortíroztunk műhelyek szerint. A szerelő parti, ők jártak külföldre is szerelni. De otthon is berendeztek sok épületet. Én jártam bemérni, rajzolni, még vagy négy kollégával együtt…”
„Egyszer mindennek vége lett!?”
A felszámolás alatt álló állami vállalat mellett 1991 decemberében megalakult az Ister Kft., amelyet már 1998-ban töröltek a cégjegyzékből. A társaság immár kizárólag feldolgozással és bútorgyártással foglalkozott. A vállalat összes többi részlege bezárt, illetve egyes tevekénységeit átvette a magánszektor. Ezt követően az egykori Ister termelőcsarnoka évekig üresen állt, mígnem egy másik asztalosmunkákkal foglalkozó cég vette azt birtokba. A Fima Möbel Kft. bútorüzletet is fenntartott a városban, méghozzá az egykori Szolgáltatások Házában. Aztán ez a történet is véget ért…
Napjainkban: Woodprof Kft.
2017 januárjában ugyanitt megkezdődött a termelés a Woodprof Kft. keményfafeldolgozó üzemében, amely 3 millió euró beruházással létesült, s ahol a gyártás felfutása után több mint 40 új munkahellyel számoltak – írta a Felvidék.ma 2017 februárjában:
„Tulajdonosa Emil Hirjak erdészeti szakmáját hátrahagyva a váltás mellett döntött, és az erdőkkel való törődést fafeldolgozásra cserélte. Az elért siker felülmúlta minden elképzelését, Hirjak-Hardwood Kft. néven fafeldolgozó céget alapított Bossányban. Az eredményeken felbuzdulva egy svájci családi vállalkozással, a Beerli Holzwaren AG. céggel közösen Dunaszerdahelyen Woodprof Kft. néven egy új, az előzőnél is nagyobb fafeldolgozó üzemet hoztak létre…” – Felvidék.ma, 2017. 02. 06.
A társaság vállalkozói tevékenységének tárgyaként egyebek mellett a fafeldolgozást, illetve fából készült elemek gyártását tüntette fel. Kőrisfából készítik pl. azon kézi szerszámok nyeleit, amivel akár fát is meg lehet munkálni. Ironikus, nemde!? Ez volt az Ister Járási Ipari Vállalat története, amelyet szerte Európában ismertek, nekem viszont elsősorban nyugodjék édesanyám munkahelyét jelentette. Látod, Anyu, mégsem lett vége mindennek. A fa maradt, mert a fa az öröklét, a halhatatlanság és az újjászületés szimbóluma, amely összeköti az eget (korona) a földdel (törzs) és az alvilággal (gyökerek). Az ősi magyar kultúrában az „Égig Érő Fa” az élet körforgását, a transzcendens keresést és a hagyományőrzést jelképezi…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Dunaszerdahelyi cégtörténetek | Előszó
Szerda-Helytörténelem 1. | A cukorgyár
Szerda-Helytörténelem 2. | A (gőz)malom
Szerda-Helytörténelem 3. | A Slovlik
Szerda-Helytörténelem 4. | A Nyugat-szlovákiai Baromfifeldolgozó Vállat
Szerda-Helytörténelem 5. – A lengyár
Szerda-Helytörténelem 6. – Mezőgazdasági terményfelvásárló és ellátó vállalatok
Szerda-Helytörténelem 7. – A Prefa
Szerda-Helytörténelem 8. – A Dukla EFSz
Szerda-Helytörténelem 9. – A Közszolgáltatási Vállalat
Szerda-Helytörténelem 10. – A Jednota FSz
Szerda-Helytörténelem 11. – A Magasépítő Vállalat
Szerda-Helytörténelem 12. – Az Agrostav
Szerda-Helytörténelem 13. – A Járási Építőipari Vállalat