(Gondolatok, nem csak a DAC–Nagyszombat meccsel kapcsolatban)
Egy hét telt el azóta, hogy nehéz, de értékes győzelmet arattunk, és ismét az Arénába csalogatta a nagyérdeműt a DAC. A nagyszombatiakkal vívott csatáknak mindig különleges töltetük van, függetlenül attól, hogy per pillanat hogyan szerepelünk a ligában. Olyan hagyomány, mint elzarándokolni a könnyező szűzhöz, oltalmat kérve megfáradt hétköznapjainkra. Erőt kérve a jövendőnk beteljesüléséhez. Ez a mostani nekem kicsit „lájtosra” sikeredett, persze az is könnyen lehet, hogy az édeshez szokott ízlelőbimbóim csak most ismerkednek a fanyarabb ízekkel?!
Szépen csillog a képzeletbeli bronzérem, de…
Ha most lenne vége a bajnokságnak, bronzérmesek lennénk, ami – tegyük a kezünket a szívünkre – több is, mint hízelgő. A kezdetekkor simán kiegyeztünk volna ezzel a harmadik hellyel, de még mielőtt tovább álmodoznánk, már csörög is a „vekker”. Jó reggelt Dunaszerdahely, és jó reggelt Felvidék! Az álomból csak akkor lesz valóság, ha felébredünk! Az első hatban szükség lesz pár dologra. Papírt és ceruzát készítsünk, és jegyzeteljünk egy kicsit! Készen állnak? Pár gondolatot most megosztanék Önökkel, nem csak a DAC–Nagyszombat meccsel kapcsolatban.
Az első, ami az eszembe jutott, hogy: KÖSZÖNÖM!
Köszönöm, hogy hosszú idő után végre méltó helyen végzett szeretett csapatom (még akkor is, ha csak az alapszakaszban!). A hagyományokat nehéz kitörölni az emlékezetemből. Ez „ugrott be”, és vésődött mélyen agyam rejtett féltekéjébe, amikor megláttam a DAC-múzeum megnyitójáról készült képeket. Az egyiken pont Karol Krištóf emeli ismét a magasba a ’87-es kupagyőzelemért járó serleget. A másikon a csapat új mezét mutatták be, melyről azonnal a prágai Slávia jutott az eszembe. Vagyis az „összevarrottak”, de velük együtt a szép emlékek, valamint a régi idők focija.
Az igazság pillanata a rájátszás első fordulójával kezdődik majd!
Az előttünk álló tíz kör mutatja majd meg, hol tartunk az úton. Az úton, amelyen 2014-ben elindultunk. Porát pedig a saját bőrünkön érezzük. Annyira, hogy néha már frusztráltan hat egy „papírformás” nulla–nulla a Nagyszombat ellen. Mert kilóg a sorból, és kérdéseket vethet fel! Kicsit olyan az íze, mint a megszokott rántott húsnak. Megbecsüljük, mert van mit ennünk, de titokban már másra vágyunk. Megbecsüljük, mert tulajdonképpen az első helyezettel ez is jó eredmény. Bár kis fantáziával elképzelhetünk még ennél is kreatívabb középpályát, amely képes plusz „fűszert” hozni!
Nekem ez a mostani nulla–nulla olyan, mint az a bizonyos vasárnapi rántott hús, amit évtizedek óta megszoktunk. Megszoktunk!?
De az évek során rá is untunk talán. Ennek ellenére mindkét csapatnak megfelelt a „kaja”. A köretet megint a lelátó adta. A fenébe is, leírom, aztán lesz, ami lesz: nekem hiányzott a tűz a játékunkból. Majd a Chili meg a Szigi szerdán megmondja a frankót, én csak találgatok, miért nem lehetett ezt a Spartakot legyőzni legalább egy picinyke góllal?! Miért nem tudtuk a kompakt védekezésüket áttörni, vagy legalább rögzített helyzetekből alkotni valamit?
Tehát a lista: köszönöm, kreativitás, fantázia, tűz, áttörés, alkotás.
Ha a papírlapon maradt még hely, bizonyára a támadásunkon is van még mit javítani. Azonban ráírhatjuk azt is, hogy történjen bármi, a célunkat már elértük. Nem hátradőlve, de a nyugalom erejével, a foci minden szépségével, volna keresnivalónk a dobogón! Az már tényleg bekerülhetne a krónikákba. Az a bronz kicsit a miénk is lenne. Miénk, szurkolóké!
(Roberto)