Így vagyunk mi, anyák, most. Meleg van, kipurcantunk. De ha hideg lenne, akkor is így lenne. Mert akkor is kipurcanunk. Hideg, meleg, egyre megy.
Nincs más út, mint bírni. Nincs szünet, nincs szusszanás.
Ha lenne is, akkor meg aggódás van. Aggódás és féltés. Jön az ovi, para van, mert még ott a seggén a pelenka. Nem fogják felvenni, anya nem mehet vissza dolgozni. Jajj! Para van, majdhogynem csak a para van.
S ha mégsem, akkor anya él. De csak akkor él anya, amikor a gyerek meg kicsit máshol él? Ha csak pár percre is máshol van, vagy fél napra, vagy egészre? Nem, nem. Anyának akkor is élnie kell, amikor a gyermek ott van. Egy kicsi, vagy a kettő. Jó a sok gyerek, mert az sok móka. Bár jóval több kihullott hajszál, de a lógó mellekhez képest ki számolja már a kissé ritkuló borzas bokrot a fejtetőn. No és persze a láb között, ami, valljuk be, így nyáron, igen kellemetlen.
Ha nem robbanunk épp a feszültségtől – vagy a légnyomás-ingadozástól –, akkor a negyven fokok készítenek ki, amik a lakásban fonnyasztják meg élve a humanoid egyedeket. A nem humanoidokat is.
Ki bírja? Hogy bírja? Te? Én? Senki és sehogy. De! Őrizzük meg a hidegvérünket, ami most ugyancsak nehéz, mert a szobahőmérséklet is inkább már langyoskás. Ez a kelt tésztáknak tökéletes klíma, mert szeretnek puffadni a hőtől, de nekünk, anyukáknak, és nem anyukáknak is, nem akkora öröm. Félőrült gyerek, megfejthetetlen hangulatingadozások, szófogadatlanság, sírva nevetés, sorolhatnám.
De akkor is! Akkor is! Még több toleranciát, még több odafigyelést mindenki felé. Mindenki felé! Pont azok felé, akik – szerintünk – a legkevésbé érdemelnék meg. Ők vannak a legrosszabbul, ők azok, akik nehezebben viselik magukat, ők azok, akiket jobban kikészítenek a körülmények, mint gondolnánk.
Ha már tudjuk, hogy nekünk jobban megy ez és még megvan a langyosodó, de még hideg vérünk, akkor ne horkanjunk fel, és ne csapjunk vissza. Hagyjuk, hadd menjen át rajtunk a hőhullám. A felforrt agyúak hőhulláma.