Aznap ketten vonultunk letölteni a letöltendőt, a másik egy morva Krejčí nevezetű mazákom volt, aki szakácsként tevékenykedett, mikor éppen nem volt börtönben.
Az írás megjelent a Klikkout 2019/7. számában.
Reggeli után várt a sprievod (kíséret), ami egy sofőrből, fegyveres közkatonából és valami lampaszákból állt. (így hívtuk a tényleges katonákat). Irány Ostrava. Ahogy kiértünk a kaszárnyából, lazult a hangulat.
– Jedeme na pivo kapitane? – kérdezte Krejčí szemtelenül.
– No jóó ty vôle, mám žízeň! – felelte a kíséret vezetője, amiből arra következtettem, hogy nem egy zöldagyú lampaszákkal hozott össze a sors.
Ostraváig 4 kocsmában álltunk meg, és mindegyikben legurítottunk 2 sört. Ha hiszitek, ha nem, mindegyiket a kapitane fizette.
Beérve Ostravára, kicsit jókedvűen azt mondja a kapitane, hogy a feleségének szülinapja lesz, és kellene vennie valami szép ajándékot.
Azelőtt sosem jártam a bányászvárosban, és utcáin sétálva nem is volt megnyerő számomra a hely. A korombéliek még emlékeznek rá, hogy a komcsiban léteztek a Tuzex üzletek, ahol boniért lehetett vásárolni, és bizony jó seftek szoktak lezajlani az utcákon.
Az üzletsor előtt sétálva olyan tekintetekkel találkoztunk, hogy Charles Bronson vagy Sylvester Stallone is megirigyelhetné. Hosszú bőrkabát, lenyalt olajos haj, cigi. Ők voltak a vekszlákok, akik a bonival sefteltek, és kicsit gyanúsan tekintgettek ránk, mit is szeretnénk mi katonák ott, mikor még a zsaruk is elkerülték a környéket. A boni és az ajándékvásárlás megtörtént, még egy Radegast is legurult, és irány a kaszárnya.
A kapuban leadtak bennünket, elszállásoltak, kaptunk egy lópokrócot, és miután kiszedették velünk a bakancsfűzőket, vacsora nélküli lámpaoltás következett. Az ágyat úgy képzelje el a kedves olvasó, hogy gyalulatlan deszkából összeszögelt tákolmány, amin ruhástul aludtunk 1987 januárjában.
Napjaink rendkívüli monotonságban teltek. Abban az időben csak mi ketten voltunk elzáráson, és talán a ’87-es nagy havazásról sokan hallottak, ami azt jelentette, hogy egész nap havat hánytunk.
Lassan teltek a napok és komolyan hiányzott az „otthoni” környezet, alig vártuk, hogy térjünk vissza a hármasra, a megszokottba. Nyolcadik nap volt egy apró incidensem hólapátolás közben.
Egy szlovák kapitány, aki olyan utálattal szokott rám nézni, mintha az anyja megöléséért ültem volna 14 napot, jött az ebédről. Ahogy illik, vigyázzba vágtuk magunkat és tisztelegtünk, mire ő belerúgott egy hókupacba, ami az arcunkba vágódott.
Ahogy befordult az épület sarkán – kokot vyjebaný – mormoltam talán kicsit hangosabban, a fene sem gondolta volna, hogy ő ott hallgatózik a fordulónál. Vérbe forgó szemekkel, kitágult pupillákkal lépett elő, és miközben olyan közel állt hozzám már, hogy a nyála az arcomba fröcskölt, azt ordította:
– Čo ste povedali???
Erőt véve magamon, hogy ne röhögjek a pofájába, hallgattam végig kb. 10 perces monológját. Ordított, mint egy pávián, és én csak azt szűrtem le, hogy előterjeszt még valami elzárásra.
A következő napokban még hánytuk a havat, viszont semmi említésre méltó nem történt, míg végre eljött az utolsó nap, és megláttuk azt a UAZ-t, amely hozott bennünket.
A havazáshoz képest gyorsan értünk vissza a saját kaszárnyánkba, és a következő napokban kaptam kis lélegzetvételnyi szünetet mazákjaimtól, és amit csak később tudtam meg, azért, mert Krejčí elmondta nekik, milyen tökösen viselkedtem börtönnapjaink alatt.
Ami még említésre méltó, hogy aki miatt elzártak, kapott egy „dekát”, ami azt jelentette, hogy lekapcsolt lámpánál fejedre dobták a pokrócot, és 4-5 katonatársad összerugdos. Emellett igazán mellékes, hogy a napi háromszori étkezésnél senki nem ült az asztalához, szólni sem nagyon szóltak hozzá, és kerülték, mint egy leprást. Mikorra én letöltöttem a büntetést, őt már „odvelili”, ő ment, én maradtam.
Így folyt a katonaság Bartošovicén, 1987 januárjában.