Az ágcsernyői átvagonírozás – köztudott, hogy orosz „testvéreiknek” szélesebb a síntávolságuk – simán lezajlott és félnapos várakozás után indulásra készen álltunk. Én kihasználtam helyzeti előnyömet és néhány üveg sört hozattam a magyar nyelven kommunikáló vasutasokkal, aminek ellenértéke a katonaságról jól ismert „kádečko” (húskonzerv) volt.
Az írás megjelent a Klikkout 2020/júniusi számában.
– Indulás! – adta ki a parancsot kpt. Wolf és megmozdultak a vagonok.
Akkor még nem tudatosítottuk, mennyi ideig és milyen körülmények közt utazunk majd. Egy fülkében négyen voltunk elszállásolva. Zdeno Papierník, Lubo Vlček, Noro Maglódi és én. Nagyon erős mazáknégyes volt. Éjjel lehajtottuk az ágyakat, azon aludtunk, nappal pedig a felhajtós kisasztal mellett utaztunk. Nagy kényelemnek nem lehetett nevezni, de hozzá voltunk szokva a szélsőségekhez,és az ilyen apróság fel sem tűnt akkor.
Teltek az órák és meglehetősen gyorsan róttuk a kilométereket az orosz vidéken.
Kártyáztunk, sakkoztunk, nem volt bezártságérzés, és élveztük a táj szépségét. Mivel a szerelvényünka tehervagonok kategóriájába volt besorolva, Kijev állomásából csak hosszú sínpárokat láttunk, amíg a szem ellátott. Volt olyan állomás, ahol órákig várakoztattak bennünket. Ilyenkor mindig váltottunk pár szót a szerelvényeket ellenőrző vasutasokkal, akik közt csak elvétve találtunk férfit.
Hogy még a ’80-as években is érezhető volt-e a háborúban elesettek hiánya, nem tudom, de 95%-ban nyugdíj előtt álló asszonyok dolgoztak a vasútnál.
A negyedik-ötödik nap után már kicsit untuk a sivárságot, hiszen a jóból is megárt a sok, ezért gondoltam, dobjuk fel kicsit a hangulatot.
Mi, starý mazákok a személyvagonok hátuljában voltunk elhelyezve, utánunk már csak egy kabin nélküli üres vagon és a felszereléseket szállító szerelvényekvoltak. Itt jegyezném meg, hogy a tábori konyhát is szállítottuk magunkkal.
Szóval az üres vagon „fedélzetére” ki tudtunk menni és úgy is lehetett utazni, hogy a fiatal zobákokkal kivitettem magunknak székeket, némi sört meg pálinkát, és úgy élveztük az utazást. Természetesen volt őrszem, ha netán valami túlbuzgó tisztnek eszébe jutott volna bennünket zaklatni.
Így álltunk meg – talán az út kétharmadánál – egy kis falucska állomásán, ahol néhány civil lakost is észrevettünk. Mosolyogtak, integettek, de meglehetősen tartózkodóak voltak. Lassan továbbindultunk,kigördültünk az állomásról, amikor két égnek meredő lábra lettem figyelmes a magas fűben, ami közt egy fehér fenék ritmusosan mozgott. Szóltam is a fiúknak, akik a vagon ablakaiból hangosan adták az ütemet.
– A ideš…ďelej… hup…hup…hupp! – valami hasonlókkal.
Az úriember a válla felett kicsit hátra sandított, és úgy húzta össze magát a magas fűben, mint a húsvéti nyuszi. Így telt az utazás, amikor a „zöld” kabinból megjött a hír: holnap estére megérkezünk egy kazah állomásra. Ez volt a nyolcadik nap, hogy útra keltünk, és már kezdett kicsit elegünk lenni a mosdatlanságból, hiszen csak a kabinok mosdóiban tudtunk tisztálkodni. Amikor kifogyott a víz a tartályból, még ott sem. Nem volt leányálom megrakott vécékagyló mellett mondjuk fogat mosni, víz hiányában még csak a szánkat sem tudtuk kiöblíteni.
…de ez már egy másik történet.
(Folyt. köv.: Asztrahán – A Volga és a Kászpi-tó között)