Mikor és miért dönt valaki egy hivatás mellett? Ha körbenézünk, van jó pár olyan ismerősünk, akik ráléptek egy konkrét pályára, majd le sem szálltak róla, maximum kipróbáltak egy-egy leágazást, de mindig visszatértek a fő nyomvonalra. Olyan embereket mutatunk ma be, akiknek szívügyük a hivatásuk, büszkén és lelkesen végzik a munkájukat, és nem utolsó sorban valóban szeretik, amit csinálnak. JUDr. Ulekla Ildikó, Lacza Tihamér és MUDr. Andicsová Anikó válaszolt nekünk.
JUDr. ULEKLA ILDIKÓ
(jogász)
1.) Mikor és miért döntöttél a szakmád mellett?
Szüleim szerint már 9 éves koromtól azt mondogattam, hogy ha felnövök, én biztosan ügyvéd leszek, arra viszont már nem emlékszem, hogy mi inspirált akkor ebbe az irányba.
2.) Ki volt az, aki tanulmányaid során a legnagyobb hatást gyakorolta Rád?
Egy olyan egyetemi óraadó tanár volt rám a legnagyobb hatással, aki lebilincselő módon adott elő a jogról. Ő Viera Strážnická, a strasbourgi emberjogi bíróság bírája volt, akivel egyébként a Jean Monet Chair program keretében az emberjogi bíróságra is ellátogattunk. Tőle nagyon sokat tanultam.
3.) Mit tanácsolnál a mostani pályakezdőknek a Te területeden?
Nincs könnyű dolguk, nagy a verseny az ügyvédek között és ez a szakma nagyon sokat követel az embertől. Azt gondolom, hogy ezt jól csak szívvel-lélekkel lehet csinálni, máskülönben gyorsan kiéghet az ember. Annyit tudnék mondani, hogy tanuljanak sokat, dolgozzanak becsületesen, és legyenek alázatosak.
MGR. LACZA TIHAMÉR
(újságíró)
1.) Mikor és miért döntöttél a szakmád mellett?
Az újságírás számomra – bár lassan 50 éve csinálom – csak pénzkereső foglalkozás és az írás lehetősége. Olyan dolgokat szeretek csinálni, amihez az újságírói munkakör csak anyagi lehetőséget teremt: eredetileg kutatóvegyész vagyok, a tudományok felé Verne Gyula regényei tereltek.
2.) Ki volt az, aki tanulmányaid során a legnagyobb hatást gyakorolta Rád?
Amikor Prágában diákoskodtam, az irodalom is magába szippantott – ezt elsősorban Rákos Péter professzornak köszönhetem. A tudománytörténet iránt Németh László, Vekerdi László és Benedek István – mellesleg mindhárman orvosok voltak eredetileg – keltette fel az érdeklődésemet. Ők is nagy hatással voltak rám. Öveges József professzor a tudományos ismeretterjesztés miatt lett példaképem. Egyszóval: én ma leggyakrabban tudomány- és művelődéstörténésznek nevezem magamat. De mert nem szeretek félmunkát végezni, minden területen igyekszem a maximumot kihozni magamból, még újságíróként és szerkesztőként is. Sajnos csak alapszintű zenei tudásom van, ezért már karmester nem lehetek egy zenekarnál. De a komolyzenét nagyon szeretem. Ennek hallgatását is alaposan „csinálom”.
3.) Mit tanácsolnál a mostani pályakezdőknek a Te területeden?
Tanácsom a mai fiataloknak csak annyi: legyenek kiváncsiak minden érdekes és fontos dologra, amelyet az emberiség teremtett és előrevitte a civilizációt. Ha ez és egy kis tehetség megvan az emberben, akkor a választott pályáján eredményesen működhet. És főleg ne csüggedjenek el a kudarcok, a mások irigysége vagy gáncsoskodása miatt. A belső elégedettség a legfontosabb.
MUDr. ANDICSOVÁ ANIKÓ
(belgyógyász)
1.) Mikor és miért döntöttél a szakmád mellett?
Eredetileg jogász akartam lenni, de az az ötlet elszürkült a gimis évek elején. 15-16 évesen, amikor a világ a legrózsaszínűbb, és az ember agya mint a szivacs, bármit képes megjegyezni, elhatároztam, hogy orvos leszek. Az egyetem alatt egyik ötletet a másik váltotta le: gyerekorvos, sebész, bőrgyógyász, belgyógyász. Negyedikes egyetemistaként két hétre még nőgyógyász is szerettem volna lenni. Kizárásos alapon döntöttem a belgyógyászat mellett. Sokrétű, érdekes, a páciensekkel közvetlen kapcsolatban vagyok. Attól, hogy kórházban dolgozom, több benne az akció, az ember egyetlen szolgálat alatt mindenféle betegségekkel és minden korosztállyal találkozhat, és sok mindenkin segíthet, s főleg közvetlenül látja a munkája eredményét néhány napon belül.
2.) Ki volt az, aki tanulmányaid során a legnagyobb hatást gyakorolta Rád?
Apukám nagyon motiváló szülő, kedvenc mondatom tőle, hogy „kislányom, Tebelőled akármi lehet”. Miatta tudtam ezt én is elhinni és jutottam el az egyetemig, a külföldi rezidensségig és a belgyógyász szakorvosiig. Még muszáj megemlítenem Kulcsár Mónika magyar-töri szakos tanárnőmet a gimiből, akinek gyorsaságát, rendezetten pörgő stílusát először kilencedikesként a Duna utcai nyílt napon tapasztalhattam, és aki a mai napig ámulatba ejtő lendülettel bír, ami engem mindig inspirált és motivált.
3.) Mit tanácsolnál a mostani pályakezdőknek a Te területeden?
Ha kész az egyetem, sokan azt érzik, ők a világ urai, most már mindent tudnak, legyőzték az összes akadályt. Nem kell sok idő, és az ember meginog az újfajta felelősség terhe alatt, a könyvek és a realitás közti különbségek, nézeteltérések néha arcon csapnak. Az első években az volt a fontos, hogy mindent úgy csináljak, ahogy azt a irányelvek megkívánják. Idővel (szerencsére) az orvos meglátja az embert a betegben, tudja, mikor kell a végsőkig küzdeni a betegért, a másik oldalon képes visszavenni a a terápiából, ha kell. Az egyik kórházban, ahol dolgoztam, ki volt téve a geriátrián egy szép idézet: „az orvoslásnak nem az a feladata, hogy az élethez éveket adjon, hanem hogy az éveknek életet”. Rendszeresen olvasok új szakirodalmat, folyóiratokat, járok kongresszusokra, hogy a legújabb, a betegek számára legbiztonságosabb és leghatékonyabb bizonyított eljárásokat tudjam a munkám során alkalmazni. Tanácsokat nem tudok adni, csak azt mondom, én hogyan csinálom: alázattal vagyok a szakmám, a betegek, a kollégáim (legyenek azok nővérek, ápolók, kezdők vagy tapasztalt orvosok), a betegségek és néha a halál iránt is. Így lehet szépen dolgozni orvosként, szerintem, és megbecsülést nyerni a társadalomban.
