Megdöbbentő, hogy mennyire más értékrend(ek) alapján élünk, mi, emberek. Míg egy kutya és egy macska is magabiztosan követi Isten adta természetét, addig az ember azt sem tudja, honnan hova, merre az arra.
Mi adhat mégis támpontot ahhoz, hogy egyértelműen tudjuk, mi a jó és mi a rossz? A szüleink tanácsa, a szomszéd példája, a nagyszülők mintája? Esetleg a vallásunk, a barátaink intései terelnek minket nap mint nap a „megfelelő” útra?
Ki mondja meg, hogy mi a jó vagy mi a rossz?
Tiszta lelkiismerettel is lehet „bűnt” elkövetni, ha azt helyesnek érezzük.
Megdöbbentő az is, hogy az a bizonyos értékrend, melyet az emberek bírnak, mennyire következetes, mennyire egyértelműek azok a bizonyos szabályok, melyeket követnek, mennyire határozottan rávágják valamire, hogy ez így, az pedig úgy van, még akkor is, ha ugyanennek a tézisnek legalább ugyanannyi – persze, általa nem ismert, vagy nem elismert – olvasata van.
Pedig épp az örök kétely volna az, ami biztosítaná azt, hogy valamiről mélyebb ismereteink lehessenek.
Épp a kétely segít abban is, hogy valaminek a lényegét megismerhessük.
A kétely az, ami fenntartja bennünk a folyamatos tudásszomj állapotát, amit addig nem olthatunk, amíg egy kis darabkát a nagy egészből ki nem tapogattunk.
Hogy állíthatjuk tehát valamiről biztosan ezt vagy azt? Még a létezésünk eredete is bizonytalan. Gondoljatok csak bele!
A hit egy választás, egy döntés, melyet meghozva elköteleződünk egy bizonyos válasz mellett. Bátor, aki képes ilyen nehéz döntést hozni, az életét valaminek/valakinek a kezébe helyezni és ez csakis tiszteletet érdemel.
Kérlek, ahogy Te is szabadon dönthettél, éppen olyan szabadon dönthetek én is. Kérlek, hagyd, hogy én is a magam elköteleződése és a magam értékrendje alapján éljek. Hagyjuk meg egymás szabadságát, így leszünk mindannyian szabadok.