Történetünk helyszíne egy jótékonysági családi nap. Megkértek, menjek el arcfestőnek. Nem gondolkodtam túl sokat, kábé három másodperc után rábólintottam. Egyrészt már nagyon régen volt alkalmam ennek a hobbimnak hódolni, másrészt jótékonysági akcióról volt szó, harmadrészt pedig tudom, mennyire imádják a gyerekek…
A probléma, ha nevezhetjük egyáltalán annak, pontosan azzal kezdődik, hogy mennyire odavannak ezért a lurkók. A tisztánlátás kedvéért: arcfestés alatt azt értem, hogy a kisgyermekek (sokszor egészen nagy gyermekek 🙂 ) arcára különféle mintákat festek, így egy idő után mindenütt pillangók, cicák, kutyusok, pókemberek, hercegnők és szuperhősök futkároznak.
Szóval, ott tartottam, hogy rábólintottam a felkérésre. Délelőtt fél tízkor megérkeztem a helyszínre. A szervezők odavezettek a számomra kijelölt asztalhoz, s már neki is láttam a festékek és ecsetek kipakolásának. Már ekkor több apróság vett körül. Miután minden előkerült, már csak vizet kellett szereznem, és indulhatott a „buli”. Mire visszaértem a vízzel teli tálkáimmal, a gyerekek már a sorrenden vitáztak. Nem volt komoly a dolog, egy-kettő megegyeztek, hogy ki után ki következik.
Mire a második elém pattanó kislány kívánságát is teljesítettem, már nem csak páran voltak körülöttem… Ekkora egészen szép sereg gyűlt össze a sátor alatt. Voltak, akik szülővel, vagy épp nagyszülővel, keresztszülővel álltak be a sorba, voltak, akik egyedül. Így ment ez egész nap.
Kevesebben sosem lettek, egy törpével végeztem, kettő jött helyette. 🙂 Örültem neki, hiszen azért mentem oda, hogy minél több apróságnak okozzak örömöt.
Az összes gyerkőc izgatottan várta a sorát. Közben beszélgettek, nevetgéltek, lázasan lapozgatták a választható mintákat tartalmazó füzetkémet. Többen azonnal meg is mutatták nekem, melyiket szeretnék, hogy az arcukra fessem. Volt, aki énekelgetett várakozás közben, volt, aki csendben ücsörgött. Oké, olyan is akadt, aki türelmetlen volt, és nem bírt megmaradni a seggén. A legtöbbjük viszont tényleg abszolút türelemmel várta, hogy sorra kerüljön.
Ott voltak viszont a szülők, nagyszülők, keresztszülők, barátok, vagyis a felnőtt kíséret, akiket két csoportra tudnék osztani. Egyrészt ott voltak azok, akik végtelen türelemmel voltak, szóba elegyedtek velem, és nem győzték hangsúlyozni, mennyire elismerik, amit csinálok. Azt, hogy
megállás nélkül végzem a dolgom, nem tartok pihenőket sem, minden kisgyermekkel türelmes és kedves vagyok, mosolygok, barátságosan viszonyulok a körülöttem lévőkhöz, és a külön kívánságokat is teljesítem.
(Uh, ez most brutális öndicséretként hat, de eskü, ezt mind a szülők mondták nekem! ????) Ők voltak azok, akik, miután végeztem gyermekük arcfestésével, odajöttek hozzám, hogy megköszönjék, és az apróságukat is erre intették. Sőt, még vizet is hoztak nekem, és „rám parancsoltak”, hogy legalább igyak.
A másik csoport az ő ellentétjük volt. Megannyi háborgó, türelmetlen felnőtt kísérőt fújt össze a szél. Morogtak egymás közt, morogtak a gyereknek, morogtak az orruk alatt… Elégedetlenkedtek, nem tetszésüket fejezték ki amiatt, hogy sokan vannak előttük, várniuk kell. Mindezt hangosan tették, mintha én ott se lettem volna. Pedig semmi hangszigetelő fal nem volt köztünk…
Mikor gyermekük sorra került, szemrehányón megjegyezték, hogy épp itt volt az ideje, hiszen ők már egy órája ott ültek. Még a hátuk is megfájdult! Ezek voltak azok a pontok, amikor elgondolkodtam rajta, hogy tényleg ott kell-e lennem… Hogy valóban megéri-e.
Nekik az eszükbe se jutott, hogy ingyen és bérmentve adok a gyermeküknek olyat, amitől boldogok lesznek. Észre se vették, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy teljesítsek minden kívánságot. Az meg aztán végképp nem fordult meg a fejükben, hogy én délelőtt 10 órától este fél hétig ugyanazon a helyen, ugyanabban a pozícióban ültem és tettem a dolgom, miközben azt hallgattam, hogy nekik fáj a hátuk az egy órányi ülés miatt.
Hogy mire is akarok kilyukadni…
Az utóbbi „szülőcsoport tagjait” arra szeretném kérni, hogy néha gondoljanak másra is, egész egyszerűen mondjuk a gyermekük örömére. Arra kérem őket, hogy ahelyett, hogy mérgelődnek, élvezzék a csemetéikkel töltött időt és igyekezzenek kihozni abból a maximumot.
Azoknak pedig, akik végtelen kedvességgel és türelemmel voltak irányomba (is), köszönetet mondok. Hálás vagyok nekik azért, amilyenek! Hálás vagyok, mert miattuk (és persze a gyerekek miatt) azt érzem, igenis volt értelme az erőfeszítéseimnek.