FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Sorozatban ötödször jutott ki a DAC a foci európai színpadjára, ám a Szabó család c., a Kossuth rádióban évtizedekig futó hangjátéksorozatot is megélt sárga-kék hívek jól tudják, ez a szám picivel több. A történet egészen pontosan 1987-ben kezdődött… – talán ennyi elég is a mérkőzés előestéjén világgá kürtölt eszmefuttatásomból. Lépjünk át a jelenbe, tekintsünk előre, a dunaszerdahelyi labdarúgás huszonnegyedik UEFA által rendezett megmérettetésére. Minden további már a jelen, a mérkőzésre özönlő és a kocsmákban „melegítő” sárga-kék szurkolósereg, a régi és új barátok egyaránt, nameg persze a DAC-szív. Ugyanitt említést érdemelnek a létszámukban tapintható, vörösbe burkolózott vendégszurkolók is, a nagy távolság ellenére szolid képviseletben.
– Szia, Európa! Légy üdvözölve ismét a Csallóköz fővárosában!
Valljuk be őszintén, a vén kontinens labdarúgó szövetsége számunkra eléggé kedvező ellenfelekkel boronálta össze szeretett csapatunkat a Konferencia Liga első két selejtezőkörében – mert bizony feltételezni sem merem, hogy ebből az elsőből így vagy úgy, de ne jutnánk tovább! Aktuálisan az északír Cliftonville együttese a DAC immár 14. ellenfele az európai kupák viszonylatában. Ezen belül viszont az első a brit szigetekről – ahol, mint tudjuk, a kontinentális stílustól picit eltérő focit játszanak. Nyilván ezek csupán száraz tények a statisztikákat kedvelőknek, a DAC-drukker inkább a focit szereti, főként a győzelmeket. Szabadjon leírnom, én pl. 5:1-re gondoltam, de…
Valóban felesleges számadatokkal előhozakodni, amikor a mai nemzetközi labdarúgásban másodlagos szempont az elvárás, még a papíron gyengébb mutatókkal rendelkező csapat(ok) ellenében is.
A focit gólokra játsszák, és úgy vélem, ez a 2:1-es győzelem soványka előny csupán. Mit számít ránk nézve a magasan pozitív labdabirtoklási arány, a kapura tartó lövések száma, vagy hogy majd mennyit nyom latba a töretlen szurkolói bizalom? A visszavágó így is, úgy is pokoli nehéz lesz! Mi tettük azzá, egyedül mi. Persze, ne legyen igazam, mert tovább kell jutnunk!
Nem szokásom a meccsjegyzeteimet kvázi az utószóval kezdeni, de sajnos a szűnni nem akaró keserűség erősebb az érzelmesebb és negédesen csöpögős epizódoknál. Tán csak csodát vártam ott, ahol a csodában bízni majdhogynem felesleges a komolyabb erősítések hiányában. Amikor egy Káčer, aki miatt a tenyerünket dörzsölgettük, bizonyos játékperc után elveszik a gyepen, és ugyanennyi idő múltán, a játék képe alapján nem 3:0 világít a LED-falon, akkor bizony ugyanott tartunk, ahol a múlt szezonban:
Az ötlettelenségnél… A meglepetés pillanatának erejével kéne játszanunk, olyasféle momentumokkal, ahogy Szánthó Regő is helyet varázsolt magának a tizenhatos vonalán. Mindehhez pedig elég volt két láb távolság…
A góltól felszabadultunk, na de meddig? – kérdem én –, mert a már említett konstans kreativitási deficitünket a szintén magunkban lakozó védelmi bizonytalanságunk tetézi folyvást. A francba is (már bocsánat), ha kapus vagyok, ráordítok a védőmre, hogy az enyém a labda, ne piszkáljon bele, ha meg ennek ellenére belepiszkál, akkor mire számítsak tőle legközelebb? Teljesen felesleges és olcsó gólt kaptunk egy olyan csapattól, akik addig szinte a felezővonalon is alig jutottak túl. Akiken látszódik a gyengébb képzettség, és egyetlen fegyverük a védekezés meg az időhúzás, a játék tördelése!
Hola señor El Classicón is vitézkedett már sporttárs, kapusidőhúzás érdekel?
Az ördögbe is, az a zöldfülű portás többször vitte át a labdát az ötös egyik sarkából a másikba, mint amennyi kört hozott ki a Feri a kocsmában. Oszt’ mégis elázott rendesen szegény feje… Persze, húzhatta volna nyugodtan az időt, ha mi picit harcosabbak vagyunk és a félidei kapura tartó lövéseinkből csak elenyésző százalék betalál! Csakhogy a „ha” sosem játszott focit, edzésen se látta még senki.
A hangulat az, amire talán nem lehet panasz, bár az ötezres tömeget Szerdahelyen egy ilyen szintű meccsen csak némi jóindulattal szokás tömegnek nevezni. Aki ott volt, az szurkolt, ennyi! És aki ott volt, az láthatta a második felvonást is, a további helyzeteinket, meg a vendégek ijesztgetéseit. Krstović elemi löketét, amivel végül bebiztosítottuk legalább a minimális előnyünket a belfasti visszavágóra. És aki ott volt, az nagyot csodálkozott, hogy:
Miért kapott piros lapot Moumou? – ez már az az európai foci, ahol a szándék gondolatát is büntetik, viszont akkor sejtésem sincs, miért tolerálják a valós időhúzás tényét?
Egyébként nem tudom, ki hogy van vele, de nekem bejön ez az új mez, így a sárga nadrággal egyben. Hogy odakint is ebben fogunk-e játszani, nos azt nem tudnám megmondani, de nem is érdekel. Engem csak a továbbjutás érdekel! – ha van itt köztünk olyan, akit esetleg nem, az most szóljon, vagy hallgasson örökre!
Mindent bele DAC!
DAC 1904–Cliftonville FC 2:1 (1:1)
Gólszerzőink: Szánthó és Krstović
DAC 1904: Veszelinov – Blackman, Kružliak, Brunetti, Davis – Káčer, Dimun, Veselovský (71. Moumou) – Szánthó (61. Hahn), Krstović (87. Ciganiks), Andzouana (61. Balogh).