A hely, ahol születtünk, meghatározza létünket, szokásainkat, mondhatni a sorsunkat is. Perszeéletünk során újabb és újabb tapasztalatokkal gazdagodunk, viszont amit otthonról viszünk magunkkal, az lesz az alap, ahhoz hasonlítunk szinte mindent. Honnan indulunk, hová tartunk és mi a célunk az életben? De vajon mik azok az eszközök, melyekkel megkönnyíthetjük a mindennapjainkat, pofonegyszerű ötletek és receptek nagyszüleinktől… vagy mert apámtól ezt láttam, így ezt viszem tovább én is?
– Ahonnan én jövök, ott leleményes emberek laknak, akik megtanultak fából is vaskarikát csinálni – ilyen és ehhez hasonló, néha akár humoros mondatokkal már számtalanszor találkozhattunk, olykor kiszínezve az adott történetet, ám eredendően valós értékeket képviselve:
– Nagyapám mindenhova hordta magával kedvenc bicskáját. Azzal szelte a kenyeret, a kenyérhez szalonnát vágott vele, máskor pedig faágat, ami támasza volt, ha elfáradt.
Aktuális jegyzetem témája is egy kés, méghozzá nem is akármilyen kés! A minap egy képet posztoltam a közösségi oldalamra, először nem is tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, viccnek szántam, jó poénnak. Az ismerőseim viszont elárasztották hozzászólásokkal, aszerint, ki mire használta már a képen szereplő kést. Egy régebbi evőeszközkészletből származó késről van szó, ezzel a felirattal:
Ahonnan én jövök, ott ez a kés egyben lapos csavarhúzó is!
„Kemény környék az, oda születni kell!” – gondolatban máris ezzel az ismert mémmel kacérkodtam. Akinek ilyen „eszcájg” kése van, annak kb. mindene megvan, ami a túléléshez kell. Evőeszköz, mely egyben szerszám is, megannyi funkcióval, akár a svájci bicska.
Eszcájg
Az osztrák-magyar időkben szokás volt eszcájg-nak vagy esszájg-nak nevezni az evőeszközöket. A dualizmus „áldásai” közé tartozott, hogy a magyarok elnémetesedtek, viszont az osztrákok magyar szavakat vegyítettek a beszédjükbe és átvettek bizonyos kifejezéseket, amelyekről aztán már nem lehetett megállapítani, hogy a magyarok vagy az osztrákok kölcsönözték-e a másiktól. Ilyen az eszcájg is, amely az Esszeug-ból magyarosodott. (Csíki Sándor: NÉMET-OSZTRÁK szavak a magyar gasztronómiában)
Eredeti funkcióján túl, „szerszámként” sem köthető kimondottan egy adott tájegységhez. Egyes helyeken a Felvidéken, szlovák ráhatással „príbor”-késnek is mondják.
Alapvető háztáji segédeszköz, egyetlen gazda kertjéből sem hiányozhat, viszont…
…én például pontosan ilyen késsel egyengettem el a gittet a klasszikus fakeretű ablakomban anno. Nincs semmi más eszköz, ami erre a célra jobban megfelelne, mint a gömbölyített végű régi evőeszközkészletből származó kés. Remekül illeszkedik, de a kád széle és a csempe közé kinyomott szilikont is szépen elsimítja a fugába, így nem az újunk lesz tiszta ragacs. Apropó, a befőttesüveg fedele szintén az ilyen késsel nyitható fel a legkönnyebben – picit alányúlunk vele, ahogy anyám szokta mondani: hogy „cuffanjon” egyet.
Az ezermesterek barkácskészletének tartozéka is, mivel nem túl éles, remek „spakli”, nem karcol, így nem hagy nyomot semmilyen felületen.
Végül arra a következtetésre jutottam, hogy ez humoros bejegyzésnek szánt poszt, vagyis maga a kés története „megér egy misét” itt a Klikkout felületén is. S mielőtt a kedves olvasó odahaza újabbnál újabb praktikus eszközökről diskurálna a szomszédjával, álljon itt még Robi barátom tanácsa a késsel kapcsolatosan. Az ő kommentje nálam bizony lecsapta a biztosítékot:
– A kerékpár külsőgumiját ilyen késsel fejtem le a kerék vázáról…
Hogy én erre sosem gondoltam volna, pedig volt már dolgom pár defekttel az életben! De ha már itt tartunk, tetszenek ismerni a kerékpárosok legigazabb mondását? Vigyázat, elég kétértelmű:
– Mindenki a külsődet nézi, pedig a belső sokkal fontosabb! ????