FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Azt mondják, a tanár személye fontosabb, mint az, amit tanít. Azt is mondják, hogy manapság a jó tanár ritka, mint a fehér holló. Ami még ennél is ritkább, az pedig az elnőiesedett tanári hivatás mezején árválkodó férfi tanerő. A mai beszélgetőtársam a bősi lurkók igaz barátja, országos cimborám, Zalka Lóránt tanár úr, aki immár háromkötetes szerző, Felvidék-szerte ismert és elismert nagyvőfély, a bősi Amade László Magyar Tannyelvű Alapiskola igazgatóhelyettese, a Vízsodorta históriák regöse, cserkésztiszt, és nem mellesleg három gyermek édesapja.
Szia, Lóri!
Szia, köszöntöm a nézőket, olvasókat is!
Nem volt kevés ezt így fölsorolni. Ez egy olyan életpálya, amelynél azt könnyebb lenne elmondani, mi minden maradt ki. Mivel egy fogorvostól jössz, ezzel a kérdéssel indítanék: hogy vagy?
Köszönöm a kérdést. Ha valaki valamiféle rendellenességet vél felfedezni az arcomon, akkor az az érzéstelenítőtől van. Megpróbálok helytállni nálad.
Nem lesz nehéz dolgod, csak beszélgetni fogunk. Kettőnk barátsága már több mint harmincéves. 1991-ben voltunk együtt egy őrsvezető táborban Szilistye fennsíkján…
Pontosan emlékszem rá, hogy ismerkedtünk meg. Egy tábori ásót kerestem, és tudtam, hogy neked van. Elmentem a sátrotokhoz és azt mondtam: „Józsi, kérlek, kölcsönözd nekem a tábori ásód.” Erre te azt válaszoltad, hogy „nem vagy Józsi”.
Édesapám József, őt szólították Józsinak, és mivel a családban több József név is volt, ezért én Dodi lettem. Régebben gyakrabban kikértem magamnak, ha valaki Józsiként szólított meg, manapság azonban már egyre kevésbé zavar. A lényeg, hogy megkaptad az ásódat és minden a helyére került.
Igen, ezúton is köszönöm.
Mit csinálsz a nyári szünet alatt? Feltöltődsz?
Úgy fogalmaznék, hogy a három munkahelyem közül az egyik megszűnt a nyárra. Ez azt jelenti, hogy vége van az iskolának, szabadságra megyek, magam mögött hagyom az iskolaévet. Hétvégén vőfélyként tevékenykedem, lagzikba járok – nagyon szeretem ezt a műfajt is. Immár 420 lakodalom áll mögöttem, de az 500-as határ még nagyon messze van. Barátommal és kollégámmal, Kósa Lőrinccel forgatjuk a Vízsodorta históriák című történelmi filmsorozatot, amelyben nyakig elmerülünk.
Videóinterjú:
Menyhárt Dodi vendége Zalka Lóránt | Magunk között
Mindig is izgatott, hogy honnan jött ez az ötleted. Amikor láttam, azt mondtam magamban, hogy brutálisan jó produkció a Csallóközben összegyűjtött történetek elmesélése és megfilmesítése…
Nem tudom, ki foglalkozik még hasonlóval Európa-szerte. A harmincas, negyvenes, ötvenes években játszódó történeteket a falusiak eljátsszák nekünk a helyszínen. A folyamat elején elkészítjük az interjúkat, beszélgetéseket. Ezeket általában idős emberekkel csináljuk, de vannak közöttük a fiatalabb generáció tagjai is.
Hogyan találod meg ezeket az embereket?
Először mindig a polgármester ajtaján kopogtatunk. Minden faluban van egy nemzetébresztő aktivista – ezt a megnevezést én találtam ki. A nemzetébresztő aktivista mindig a kezünk alá dolgozik és ő mondja meg, kihez kell bekopognunk.
Mindig kell egy belépőkártya az idős emberekhez, akiket a rokonaikon keresztül szólítunk meg. Szerencsére nem kell őket sokat győzködni, bemikrofonozzuk az alanyokat, és csak beszélgetünk velük. Előtte természetesen meghatározzuk magát a témát. Egy napba legfeljebb hat interjú fér bele, ez azt jelenti, hogy reggeltől estig dolgozunk.
A beszélgetések elkészülte után azokat tematizáljuk, sűrítjük, vágjuk, és kimegyünk megszólítani a fiatalabb generációt. Napokig tart, míg megértetjük velük, hogy talán az ő nagyapjuk által elmesélt történetet kellene eljátszaniuk. Természetesen nem feltétel a rokonsági viszony, viszont gyakran megesett, hogy az unoka a saját nagyapja által elmesélt történetben szerepelt: konkrétan Medvén történt meg, ahol az unoka eljátszotta azt a történetet, amely a nagyapjával történt meg 1918-ban, 17–18 éves korában. Először meglepődnek, később azonban ráéreznek az ízére.
Tehát felveszitek az anyagot, megvágjátok Kósa Lőrinc barátoddal, majd levetítitek a falunak.
Igen, viszont a stúdiómunka eléggé időigényes. Míg én nyugodtan alszom éjjel, addig Lőrinc akár egy órán át is tisztít egy egyperces anyagot. Hosszú út vezet még tehát addig, még elindulunk az adott faluba. Kósa Lőrinc barátom zsebében ott lapul az USB kulcs, amelyen a film található. Amikor megérkezünk, általában már teltház vár minket. Lőrinc átnyújtja a kulcsot a technikusnak, és indul a vetítés.
Milyenek a reakciók?
Bősön például 20 embernek is haza kellett mennie, mert nem fértek be a kultúrházba. Ezek az emberek megkértek, tartsunk még egy vetítést…
Milyenek az érzelmi reakciók?
Mivel drámai történeteket is elmesélünk, néha szívszorító, amikor az azokat elmesélő idős embereket felszólítjuk a színpadra, egy szál virággal jutalmazzuk az élettörténetüket. Mást sajnos nem tudunk adni.
Azzal, hogy ezeket a történeteket összegyűjtitek és eljátsszátok, lényegében az ő életüket filmesítitek meg, ami szerintem egy nagy ajándék…
Sokan néznek ránk furcsán, mert nem hiszik el, hogy minket érdekelnek az 1946–48-as években történtek. Vannak olyanok, akik egyáltalán nem is beszéltek a kitelepítésekről, deportálásokról.
Ez egy trauma, és azzal, hogy ezt feldolgozzátok, a népléleknek is jót tesztek.
A felszínre hoztuk. Van olyan falu, ahol elhatároztam, hogy ne mindig ugyanazokat a témákat dolgozzuk fel a Vízsodorta históriákban, mint például az árvizek, a két világháború közötti időszak vagy a szegényég.
Igyekeztem megpróbálni kihagyni az 1946 és 1948 közötti eseményeket, de még sosem sikerült. Folyamatosan belecsúszunk ebbe az időszakba, családi drámákat, tragédiákat hallunk ezzel kapcsolatban.
Tehát amit velünk itt műveltek, az lesz látható a filmen is. Mindig vannak olyan történetek, amelyeket a történelemkönyvek nem írtak meg.
Hány településnél jártok?
2019-ben elkészült 5 település 12 része, most azonban magasabbra tettük a lécet, hiszen minden településen 4 részt készítünk el. Azt mondtuk magunknak, miért készüljön csak 3 rész ott, ahol 4-re elegendő anyag és adatközlő is van. Jelenleg Csicsón, Komáromfüssön és Nagykeszin dolgozunk. Ezek a munkák nemsokára el is készülnek.
Említetted, hogy a nyár folyamán a három hivatásodból egy pihen… Mennyire pihen benned a tanár?
Sokan irigylik tőlünk ezt a másfél hónap szabadságot, de tudni kell, hogy mi ilyenkor töltődünk fel. Ha a szülők szeretnének elégedettek lenni a munkánkkal, akkor ez a másfél hónap kell nekünk. Sőt, azt vallom, hogy tízévente egy esztendő szabadság szükséges a tanároknak.
Te csináltál is ilyet, ami ebben a szakmában eléggé ritkaságnak számít.
Nem tudom, volt-e más olyan ember, aki ezt meg merte lépni. Természetesen a családomnak abban az időszakban is be kellett biztosítanom az anyagi jólétet, tehát nem csak pihengettem otthon és a hobbimnak hódoltam. Nyugodt voltam, hiszen képes voltam ezt megteremteni, ez pedig nagyon fontos volt.
Bejött a számításod? Visszatöltött beléd az az egy év annyit, amennyit az azt megelőzőek elvettek?
Teljes mértékben. Húsz plusz egy év után úgy mentem vissza tanítani, mint egy frissen végzett egyetemista. Fel voltam töltődve és kipihentem magam, bár bevallom, kicsit izgultam is. A Dzsungel könyvének van egy olyan változata, amit Dés László és Geszti Péter jegyez. Abban van egy jelenet, amikor Bagira próbálja megállítani Balut, hogy ne pofonokkal nevelje Mauglit, akkor erre azt mondja Balu, hogy „a pedagógia lényege a szigor”. Te szigorú tanár vagy? Az elmúlt 20 év során két alkalommal osztottam ki pofont gyerekeknek.
Kevés tanár vallja be, hogy ilyen eszközzel is fegyelmezett már…
Jó helyen voltak azok a pofonok. Lehet, hogy a 20 esztendő alatt még kettőt ki kellett volna osztanom.Talán a szigort maga a férfi tanár hordozza magában.
Ne felejtsük el, hogy 70–80 évvel ezelőtt szinte kizárólag csak férfiak voltak tanítók. A régi paraszti iskolákban nem ritkán akár 80 gyerek is volt az osztályban, most meg már a 18-as létszám is nyűg. A szigort a cserkészetből hoztam.
Nekem fontos, hogy ha belépek az osztályterembe, mindegyik gyerek szálfaegyenesen álljon. Én ugyanúgy állok velük szemben, mivel talán én vagyok számukra a példa. Néhány másodperc eltelik így, néma csöndben, ez a katonás fegyelem pedig rányomja a bélyegét az egész órámra. Itt még meg lehet engedni a csintalanságot, a nevetést, a tréfát. Ez jelen van, a kivétel erősíti a szabályt. Hogy nézne ki, hogy ha – ahogy mondani szokás – a nyúl vinné a vadászpuskát? Tanárok vagyunk, bizonyos tekintélyt megkövetelünk magunknak.
Karinthy azt mondta, hogy „Nem értünk rá tanulni, mert folyton tanítottak bennünket.” Te, mint tanár képzed magadat a pályádon?
Természetesen. A Vízsodorta históriák további szellemi és erkölcsi tudással vértez fel, többet ad nekem. Tanárként elmegyünk a különféle továbbképzésekre, ami jó dolog, viszont ez csak az elmélet.
Vannak olyan jó elképzelések, amelyek lehet, hogy sosem fognak működni, de jó hallgatni. Vannak viszont olyanok is, amelyeket a gyakorlatba kell átültetnünk. Folyamatosan kell olvasni. A jó pap holtig tanul, és ugyanez igaz a jó tanárra is.
Kocur Laci barátom szokta mondani, hogy ha bemegyek egy iskolába, 30 év múlva ugyanazzal a kapcsos füzettel megyek majd nyugdíjba, mint amelyikkel beléptem az iskola kapuján. Ez azonban nem lehetséges, hiszen minden folyamatosan modernizálódik. Ha belegondolok abba, hogy amikor 2000-ben megérkeztem a bősi alapiskolához, egyetlen VHS magnó állt a rendelkezésünkre, amelyet télen ki kellett tenni az ablakba, hogy hűtse a szél, máskülönben nem működött. Technikailag is fejlődnünk kellett, ahogy a nyakunkba szakadt minden. Ettől nem kell félni, viszont a tanár ebben a tekintetben is folyamatosan képezi magát.
A Vízsodorta históriák pedig erkölcsi tartást ad hozzá?
Igen. A történetek során hallottam olyat, ahol egy öreg bácsika arról beszélt, hogy nyolcan voltak testvérek, az édesapjuk már nem élt, őket pedig kivitték Csehországba. Manapság pedig az számít problémának, hogy a tízóraiban nincs téliszalámi, vagy hogy esőben az édesapa nem vitte el autóval a gyerekét iskolába. Ezeket a történeteket előszeretettel építem be a történelemóráimba. Minden mindennel összefügg. A pedagógiát be kell vinnem a lagzik világába is, azt a vidámságot viszont elő kell adnom az iskolában. Ha pedagógusként nincs humorérzékem, az baj.
A három székláb, vagyis a három hivatásod megtart Téged, de nekem úgy tűnik: nem elégedtél meg a diákjaidnak adható neveléssel, hanem fogtad magad, és ezeket könyvben is megírtad. Az első köteted, az Egy csónakban az Istennel című inkább a lelkiséget tárja elénk, a második könyvedben már társadalom- és szülőnevelő dolgokról olvasni. Meg kell nevelni a szülőket is?
Köszönöm, hogy ezt ilyen szépen megfogalmaztad. A két könyvemről mindig puritán módon beszéltem.
Az első a simogató, a második az odacsapó. Személy szerint a második kötetemet jobbnak tartom, de vannak olyan pap barátaim, akik szerint pont azért jobb az első, mert az simogató, szeretetteljes.
A kérdésedre visszatérve azt mondanám: igen, a szülőket is nevelni kell. Amikor egy szülői értekezleten gond a fegyelmezés, vagy amikor egy tanévnyitón meg kell állítani az ünnepi műsort, mert a hátsó sorokban beszélgettek, mobiltelefonoznak a szülők, akkor a kérdésedre igen a válasz. Ezt szeretettel, barátságos eszközökkel kell megtenni, hogy ne érezzék tolakodónak. A gyerekeken keresztül is lehet a szülőket nevelni. A pedagógiai csodát 45 percnek hívják. Viszont, ha egy tanár bemegy, betartva ezt a negyvenöt percet és hülyeségeket fog beszélni az órán, akkor a gyerekek ugyanezeket a hülyeségeket fogják otthon elmondani a szüleiknek. Ez rakódik rájuk. Ha azonban szeretetteljes és jó híreket közlünk a gyerekekkel, akkor a gyerekek hazamennek, és ezt fogják közvetíteni a szülőknek. Ilyenkor már el is értem a célomat.
Volt egy olyan kérdésem, hogy vannak-e tanár példaképek, a mai világban, ahol egy tanári pályánál gyakorlatilag majdnem minden többet ér, de lényegében már meg is válaszoltad – de azért megkérdezem mégis: vannak tanári példaképeid?
Ezen a kérdésen mindig sokat gondolkodtam. Alapiskolában volt egy magyartanárnőm, Fikész Katalin, akivel kollégák is voltunk. Azok a gyökerek, amelyek bennem élnek és táplálkoznak, tőle származnak, hiszen én is magyar szakos tanár lettem. Idősödő korában is, amikor nála végeztem a pedagógiai gyakorlatomat, új módszerekkel ismertetett meg. A fegyelmezés terén nem volt mindig a helyzet magaslatán, de nem is ez volt az erőssége, hanem az, ahogy átadta nekünk a magyar nyelv és irodalom tananyagát, és ahogy megszerettette velük. Neki is köszönhetően az építőipari szakközépiskolából érkezve elvégeztem a magyar nyelv–történelem szakpárosítást az egyetemen. Nagyon hálás vagyok Sándor Anna tanárnőnek, aki hosszú évekig volt tanszékvezetője a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Tanszékének. De megemlíthetném Bárczi Zsófiát is, aki az egyetemi tanszék könyvtárában mindig átadta azt a könyvet, amelyet el kellett olvasnunk. A középiskolai évekből kiemelném Kalácska Erzsébet tanárnőt, aki ábrázoló geometriát és matematikát tanított. Ő a poroszos nevelés híve volt. Elvárta tőlünk, hogy a tanévnyitóra vágassuk le a hajunkat és hogy vasalt nadrágban jelenjünk meg. Ezt be is tartottuk, bár voltak kamaszkori lázadások. Ő tanárként ezeket leverte, de szeretettel gondolok vissza rá.
Akárhányszor találkozunk, nekem mindig az a mondatod cseng a fülemben, hogy mi ott folytatjuk a beszélgetést, ahol a legutóbb abbahagytuk. Ha jól emlékszem, szeptember 21-én lesz húsz éve, hogy házasságot kötöttél. A negyedik székláb az apaság – Zalka Lóránt, mint apa. Feleségeddel három gyönyörű gyermeket neveltek, nemrég pedig egy nagy öröm érte a családot, hiszen a kosárlabda fronton is előrelépések történtek…
Köszönöm, hogy minden évben megemlékezel erről az időpontról. Azt is szeretném megköszönni, hogy a lagzimon elvállaltad a vőfély szerepét.
Az volt az első ilyen alkalmam, tehát meghatározó élmény volt az életemben…
Ezzel mindig el is szoktam büszkélkedni. A nagyobb gyerekek már kirepültek a családi fészekből, és ahogy telik az idő, úgy érzem egyre markánsabban, hogy az apaság fogalma nem értelmezhető az anyaság jelenléte nélkül.
Erről az utóbbi időben a feleségemmel is sokat beszélgetünk, akinek nagyon hálás vagyok ezért a húsz évért, amiért – ahogy a férfiak mondani szokták – kibírta mellettem az asszony. Ő a szeretet a családban, ő a simogatás, így tudok férj és a gyermekeim apja lenni. Az apaságot is a sírig kell tanulni, és nem mindig vagyok magammal megelégedve ebben a szerepben, de mindig próbálok magamon alakítani, vagy olyan irodalmat olvasni, amely a gyereknevelésről szól.
Azon is dolgozom, hogy a lányommal nehezebben találom meg az összhangot. Mindhárom gyermekemet egyformán szeretem és azon igyekszem, hogy jó apa legyek. Azt akarom elérni, hogy ne csak elméleti szinten beszéljek arról, amit a könyvekben is megírtam, hanem ezt a gyakorlatban is csinálni kell. A második könyvem megírása után döbbentem rá arra, hogy most már hatalmas a felelősségem: Nem élhetek másként, mint ahogy az a könyvemben le van írva – akár a pedagógiában, akár a családomban.
Köszönöm a beszélgetést és azt mondom, legközelebb innen folytatjuk, és ez így is fog történni. Megélt apaságot és egy jó tanévet kívánok tanárként és igazgatóhelyettesként, és persze rengeteg jó hangulatú lagzit és még nagyon sok Vízsodorta históriát. Bal kézzel fogok kezet veled, mert mi, cserkészek így szoktuk: a bal kéz ugyanis közelebb van a szívhez…
Köszönöm szépen a lehetőséget.