Ez a bejegyzés elsősorban az emberi kapcsolatokról, vagyis azok hiányáról szól. Talán csak beszippantott minket a virtuális tér, a rideg online világa? Magam is most intézem a korábban kissé elhanyagolt ügyeim, amire eddig nem volt időm, ami várhatott. Nyilván kissé szokatlanul hangzik tőlem, de hosszú idő után még borbélyhoz is eljutottam, meg a temetőbe, rendbe rakni a sírokat mindenszentek és halottak napja előtt…
Úgy voltam ezzel a nyiratkozás dologgal, hogy majd otthon megoldom – ahogy eddig is – a „nullás géppel”, de aztán gondoltam, most az egyszer hagyjuk szakemberre a munkát. Neki is élni kell valamiből, meg aztán, ahogy lejjebb majd kifejtem a történetet, valószínűleg a tudatalattim is vezérelt. Irány hát a borbélyszalon, ahol Feri, a borbélymester meghökkenve fogadott:
– Juj, de rég láttalak!
– Bizony, van annak már 3-4 éve is. Fogadsz kuncsaftot bejelentkezés nélkül is?
– Téged? Téged igen! – na ez jóllesett, pedig simán mondhatott volna nemet is…
Kicsit elbeszélgettük, felelevenítettük a régi szép időket, amikor még volt némi hajam (is), majd irány a temető…
Egy ideje valóban megritkultak az alkalmak, maximum kisétáltunk a kicsikkel, elmormoltam egy imát, esetleg a feleségem besegített. Most végre sikerült összetakarítanom, elhordanom a tujafa potyogását a sírok mellől és kimetszettem a félméteres lapuleveleket. Az idők során sok mindennek nyoma veszett: kár, hogy már nem volt meg sem a lapát, sem a seprű, amit anno kivittem – mindent „kölcsönvettek”. Így aztán kénytelen voltam én is kikölcsönözni ezt-azt, de becs’ szó, visszavittem mindent az eredeti helyére. Már éppen végeztem volna a munkával, amikor gyűjtőkonténer mellett összefutottam egy régi cimborámmal.
Ő is kb. ilyen „magad uram, ha szolgád nincsen” fajta fazon, kicsit önfejű és makacs, ahogy én is olykor.
Csak úgy dőlt belőle a duma, majdhogynem szóhoz sem engedett jutni:
– Szervusz Roberto, örülök, hogy találkoztunk. Kijöttem összetakarítani a sírok körül, annyian vagyunk, mint az „ebkapor”, de senkinek sem jutna eszébe, nem is találkozunk… Hát rám marad folyton, mint szamárra a fül… Bezzeg, ha nem csinálnám meg, lenne nagy felháborodás, meg örök harag, hogy mit képzelek én… Pedig Isten lássa a lelkem, én is dolgozom, ott a család… Évek óta ez megy, én meg nem bírom elnézni, inkább megoldom magam, aztán gyújtok egy mécsest, ha végeztem…
Milyen furcsa az ember …
– Veszekszik az élőkkel, és virágot visz a halottaknak.
– Évekig nem beszél egy emberrel, és amikor meghal, tiszteletét teszi.
– Nincs ideje az élő embert meglátogatni, de egy virrasztáson egész nap ott marad.
– Nem hívja, nem öleli, nem törődik az élőkkel, de kétségbeesik a halottak miatt.
Úgy tűnik, mintha a legértékesebb dolog a halál lenne és nem az élet.
A közösségi oldalon olvastam ezt a szöveget, nem tudom kihez tartozik, de nagyon tanulságos. Arra gondoltam, mennyi ilyen emberke lehet, mint az én spanom. Látja, hogy megint rá marad minden, de nincs szíve hozzá, hogy ne fogjon kefét, ne súrolja tisztára pl. a nagyszülei sírját – pláne ilyentájt, mindenszentek és halottak napja előtt. Pedig talán csak arra vágyik, hogy üljön valaki közben mellette a padon, aki megmondja neki:
– Szép lett, jó lett, köszi…
Azalatt, míg kint takarítottam, vizet hordtam, további sok dolgos, de magányos kéz serénykedett a sírok körül. Akadtak azért párban is, meg anya a fiával. Az időjárás éppen kedvezett az effajta tevékenységnek, itt-ott már feltűntek a friss krizantémok és a mécsesek.
Ahogy a boltokban szembesültem vele, sajnos a „temetői kellékek” ára minden mással együtt az egekbe szökött. Olcsó mécses szinte már nem is létezik, sem mécsesbetét…
…utalva ezzel édesanyám szokásos bevásárlólistájára, melyben mindenhez odaírja, hogy: „de olcsót fiam” – semmi sem olcsó anyu, ilyen világ lett. A munka sem az, meg a szabadidő. Úgy vélem, ezen a téren is a munkamegosztásban, s ezzel együtt a kapcsolatteremtésben rejlik a siker kulcsa. Ha néha keressük egymás társaságát, vagy csupán nem kerüljük ki a másik embert, ha szembe jön velünk az úton.
Esetleg kezünkbe vesszük a telefont, spontán felhívunk valakit, akivel már régen beszéltünk és nemcsak úgy ráírunk a virtuális világban.
A témánál maradva: ahogy gyerekkorunkban együtt égettük a gyertyákat a sírokon, együtt játszottunk az olvadt faggyúval és minden sírhoz visszamentünk mégegyszer, hogy a szél nem oltotta-e el a gyertyalángot. Családtagok, rokonok, barátok, ismerősök… Aztán évekig nem beszéltünk, talán csak félreértésből, de sosem volt időnk a másikra. Mert nem hívjuk, nem öleljük egymást, holott meglehet, holnap vagy holnapután már hiába szeretnénk, elkéstünk vele. Itt lenne az alkalom, gyújtsuk meg ismét együtt a gyertyákat, mécseseket…