Archív fotó Majda Dusán, Karaffa Attila engedélyével, szerző (3)
A ’86-os kultúrházi tűzeset után hirtelen felgyorsultak az események. Én abba születtem bele, hogy nagyapám a létesítmény gondnoka. Lényegében még a hivatalos átadás előttre volt datálható a funkciójából adódó feladatköre, így a kezdeti, valamint az azt megelőző évekre nem is nagyon emlékezhetek. Édesanyám viszont tett róla, hogy semmi se maradjon ki…
Talán 1980-at mondhatnám annak az esztendőnek, amikortól egy négyéves gyermek már nemcsak lát és hall, de érez és az érzései emlékek formájában elraktározódnak. Szóval hat meghatározó év az életemben, majd még kettő, és a VMK-val való különös érzelmi kapcsolatom véget ért. Több évtized telt el, de ha behunyom a szemem, még most is hallom a lábam alatt a színpad deszkáinak recsegését, látom a Duna Menti Tavaszra igyekvő diákok kosztümös jelmezeit és bábjait.
Majd ’89-re gondolok, a kulcsok csengésére, amit nagyapám már nem élhetett meg.
Ott állok, szakad a hó, lábamon tornacipő és lényegében nem is tudom mi történik éppen, csak azt, hogy tömeg kiáltja:
– Változás kell a népnek, „to je ono”!
A kihallgatások és a személyét ért, a tűzesetet követő meghurcolása megrendítették nagyapám egészségét és három hónappal azután, hogy megtudta milyen beteg, itt is hagyott minket. Sokszor arra gondolok, tudhatta már előbb is, de az a sziklaszilárd hittel megáldott ember sosem mutatta ki gyengeségét. Annál sokkal büszkébb volt, a szó jó értelmében. Büszke és becsületes, mint amilyen kártyajátékos is.
Mielőtt meghalt, rám bízott egy feladatot, most ezt idézem fel.
Élete kedves madarait, a papagájokat kénytelen volt leadni. Tudta, hogy itt a vég, és bizonyára nem szerette volna, hogy más vesződjön velük, vagy csak biztonságban akarta tudni a „Lórikat”. Mindig csak egy Lóri volt, a többi csak egyszerűen nimfapapagáj, én hívtam csak Lóriknak őket, ahogy a mai napig nekem az a fajta papagáj Lóri és kész. Én voltam a villanyfelelős, a kultúrház kazánháza mögötti helyiségben, ahol évek óta laktak a madarak.
Kapcsolgattam le-föl a villanyt a Lórik befogása közben.
Apám és a keresztapám voltak a befogók, a papa adta az utasításokat:
– Most kapcsold le Bütyök!” – így hívott. Én meg a kellő pillanatban lekapcsoltam a villanyt, hogy az éppen befogott példány ne lásson, ne lássa, hová és hányszor lehet megharapni a befogó kezeket.
Amikor már az összes papagáj kalitkába került, elindultunk velük az átvevőhelyre a Kisudvarnoki útra, valahova a mai Szent János negyed környékére. Talán csak egy maradt meg, a legokosabb, az a betanított, amelyik az utolsó napokban egy emberi sorsnak fütyülte kedvenc nótáit. A „szigorú” papa 1988-ban halt meg, nagyanyám 18 évvel élte túl őt a Vámbéry téri garzonlakásában, ahová a papa halála után költözött…
Ez volt az idén 45 éves kultúrház általam ismert különös története 1989-ig.
Ami ezután következett, azok az emlékezés évei, melyet a kultúrház előtti tér és annak szökőkútja igyekezett szebbé tenni. A Három Grácia tere, ahol Tündér Ilona szerdahelyi „legendája” is megszületett a fejemben. Gyermekeimnek egyszerűen a „pancsis nénik” – mint, ahogy pl. Szladits Károly szobra is a Károly bácsi – kik olykor karácsonyfának és ádventi koszorúnak öltöznek, míg máskor valódi tündérek lesznek, szárnyakkal és glóriával a fejük felett. Kétségtelen, hogy ez a szökőkút a város egyik legismertebb szimbóluma lett az évtizedek során, ezért is kéne jobban vigyáznunk rá mindannyiunknak!
Köves Dezső szobrászművész eredetileg „A táncoló tündérek” nevet adta a kultúrház előtti Három Gráciaként is ismert szökőkútnak.
1986 őszén kezdték építeni (egyes források szerint 1988-ban volt a hivatalos átadása). Az idők során többször is renoválták, illetve át- vagy hozzáépítettek a kompozícióhoz, miközben a szökőkút legfőbb motívumai nem változtak. Úgy rémlik, egy időben a Három Grácia is elvonult, mivel a szobrok tisztításának technológiája zárt teret követelt meg. A nyolcvanas évek végén – kilencvenes évek elején még az eredeti formájában tündökölt, a központi medence köré épített „vizesárokkal”, amiben egypár szerdahelyi gyerek végiggázolt az idők során, hogy megmártózhasson a nyári melegben.
Szeretnék hinni a mesékben, a regélő mítoszokban, abban, hogy egyszer majd újra felfedezhetjük és felismerhetjük, mekkora kincs van a kezünkben.
Gyerekkorom óta semmi sem tántorított el attól a képzelgésemtől, hogy a kultúrház előtti szökőkútban Tündér Ilona három társnője viháncol, a Három Grácia. Egyikük ropogós kenyeret süt a búzakalászból, a másik édes bort kínál a vándornak, míg a harmadik lágy zenével altatja el, örökre rabul ejtve a fiatal legényt, és annak szívét. Ahányszor megvirradt az idillikus tájon, annyiszor ismétlődött meg ez a sztori, mígnem a két Duna köze teljesen benépesült. Sok ilyen és ehhez hasonló rege született, nekünk, csallóközieknek speciel nem Csodaszarvasunk, hanem Tündér Ilonánk van! Vagy éppen Három Gráciánk – róluk és a dunaszerdahelyi VMK történetéről is olvashattak ebben a jegyzetsorozatban, egy gyermek, de egyszersmind egy felnőtt szemével is, aki lélekben megmaradt gyereknek…
Anyai nagyszüleim emlékére ????