FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Szurkolói rovatunk mai vendége az a Bartalos József, akivel korábban még sosem találkoztam személyesen. Ám olvasva a közösségi oldalra írt megfontolt, korrekt DAC-os jegyzeteit, mégis az volt az érzésem, hogy ezer éve ismerjük egymást. Nem titkoltan, ezért is szerettem volna megszólítani, és ahogy megszokott, bemutatni Őt a tisztelt olvasóközönségnek.
Szervusz József, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Mivel nem ismerjük egymást személyesen, első körben talán kezdhetnénk a bemutatkozással. DAC-szurkolóként melyik csoportba sorolod magad?
Csilizpatasi születésű vagyok, de már Nyárasdon élek a családommal. 8-9 éves koromban ismerkedtem meg a DAC-cal nagyapám által, aki bérletes volt az akkori ún. nyugdíjas tribün alatti szektorban. Később pedig az édesapámmal jártam, de immár a nyugdíjas tribün másik oldali részére. A 87/88-as idényben kezdődött, ennek bizony már jó hosszú ideje. A Bayern elleni mérkőzésen is ott voltam, a DAC–Sparta 3:3-as meccsen szintén – akkor nagyapámmal ültem. Hatalmas élmény volt az egy gyereknek, a mai napig emlékszem arra a hömpölygő tömegre, a jegypénztárok előtti sorokra, a fekete szotyolára. Ezek a dolgok nagyon megmaradtak bennem, folyton a hétvégéket vártam.
Apummal anno ott voltunk minden meccsen, de amióta meghalt a nagyapám, azóta talán ő sem volt a stadionban. Mindig beszélgetünk róla, rákérdez, milyen volt a foci, hogy játszott a DAC, de ’93 óta nem tudtam kicsalogatni magammal. Neki is megvolt a saját partija, nagyapám, nagybátyám – aki már szintén nincs köztünk. Beültem a nyugdíjas tribün alatt az ablakba, arra a csempézett részre. Sokszor azt is hallottam, amikor már zuhanyoznak és beszélgetnek a játékosok. Télen kellemes meleg jött ki az öltözőből. Nem sok mindent láttam onnan a meccsből, hiszen lényegében a pályával egy szintben ültünk. De az érzés, hogy ott lehetek, mindenért kárpótolt!
És persze az apró szemű, fekete szotyola – mert mást nem kaptál –, de annak annyira jó íze volt, hogy még most is itt érzem a számban. Ki is rázott a hideg, nekem ez a DAC!
A DAC-hoz fűző kapcsolatom lényegében sosem változott, rendszeresen látogattam a mérkőzéseket a 2. ligában is. Vagyis inkább úgy mondanám: nem volt bennem kiábrándultság, és amikor időm engedte, ott voltam a stadionban. Emlékszem arra a 300-400-as „nézőseregre” is, ahol nem kellett a székekért harcolni. Mert aztán – mondjam azt hálistennek – ismét eljött olyan időszak, amikor ha nem érkeztél időben, nem jutott ülőhely. Változó volt, néha megválaszthattad, hova szeretnél ülni, máskor pedig örültél annak, ami jutott. Az a tipikus ülve szurkoló típus vagyok, szeretem a pálya közepéről nézni a meccseket. Nekem valahogy ez jön be, ezt szoktam meg…
Attól függetlenül, hogy személyesen talán még sosem találkoztunk, rendszeresen olvasom a DAC-cal kapcsolatos észrevételeidet a közösségi oldalon. Meg kell mondanom, ezek egytől egyig tárgyilagos, korrekt írások.
Abszolút a szívügyem a DAC, elsősorban a Box utca 1904 nevezetű szurkolói csoportban szólok hozzá a történtekhez. Képes vagyok elaludni a BL-döntőn, de ha a DAC játszik, azt ki nem hagynám! Volt szerencsém látni élőben egy Inter–Róma mérkőzést, örök élményt adott, de egy teljesen más világot mutatott. A kettőt nem lehet összehasonlítani, a mi világunk itt van otthon a mindennapokban. Az csupán egy alkalom volt, a DAC viszont a tegnapunk és a holnapunk. Az olasz stílusú foci a kedvencem, mentalitásában is közel áll hozzám, ám a DAC-on kívül minden egyéb focis tartalom tulajdonképpen csak fogyasztói szinten érdekel.
Az embernek lehet negatív véleménye, ugyanakkor látni kell, hogy a negatívum mögött rejlik-e valami pozitívum is?! A kritika ugyanúgy lehet építő jellegű, ami végül elősegítheti a fejlődést. Vannak jobb és rosszabb időszakok, a DAC mellett viszont ki kell tartani. Lényegében bármilyen véleményt megfogalmazhatunk, de ezt úgy tegyük, hogy a DAC akkor is miénk marad.
Mostanában olvasunk ezt-azt pl. Davisszel kapcsolatban, így alakult, nem látunk a dolgok mögé. Biztosan megtalálja a boldogságát máshol is, én csak köszönettel tartozom neki. Nála talán picit sok volt a válogatottbeli kötelesség, elment két hétre, majd újabb két hétbe tellett, mire visszazökkent közénk. De ugyanígy mondhatom akár Kružliakot, ezek a játékosok jó pár szezont lehúztak nálunk és már letették a névjegyüket Dunaszerdahelyen.
Nem szeretem az olyasféle megnyilvánulásokat, hogy túl sok a szlovák, túl sok a színesbőrű – úgy vélem, legyen jó focista, küzdjön a DAC-ért. Az embereket sem a bőrszínük vagy a nemzetiségük alapján kategorizálom. Egy szlovák játékos is küzdhet szívvel, alázattal – vagy éppen fordítva, egy magyar nemzetiségű is veheti félvállról a feladatát. Én azt mondom, ha egy játékos a tudásához mérten küzd sárga-kék mezben, azt a szurkolók értékelni fogják.
Legutóbb Kaša és Čermák személyében két cseh nemzetiségű játékost igazoltunk. Arra gondoltam, hogy visszatér picit az a nyolcvanas évekbeli fíling, amikor magyarok, szlovákok és csehek együtt küzdöttek a szerdahelyi foci sikereiért. Az elmúlt években nekem ők például hiányoztak, egy kezemen meg tudnám számolni, mennyi cseh labdarúgó fordult meg mostanában a DAC-ban. Caha, Kobr, Mašek – rég volt már, azt hiszem. A cseh egy más mentális, bízom benne, hogy új színt hoznak klubunk életébe, a csapat minőségbeli teljesítményébe. Rájuk nézve, mindkettőben van kellő tapasztalat, pozitívan látom a dolgokat, ők mindenképpen erősítések lesznek…
A meccsekre társaságban jársz, vagy inkább amolyan „magányos farkas” vagy?
Az évek során kialakult az a társaság, akikkel együtt ülünk a lelátón. Főként megyeriek, van közöttük olyan barát is, akivel azelőtt együtt fociztam, összeszokott közeg vagyunk. Meg persze a lányom, akit egyre inkább magával ragad a DAC életérzés. Gondolkodunk az új bérleten, tavaly volt egy komoly gerincműtétem, ami miatt hosszú időt ki kellett hagynom, otthonról követtem az eseményeket. Az embert persze a szíve kihúzta, de megesett, hogy 10 perc után gondolkodóba ejtett a felismerés, érdemes-e kockáztatnom?!
Néha falubeliekkel – nyárasdiakkal – jövök, Frankóval vagy a Mexivel például. De inkább azt szeretem, amikor nem vagyok senkihez sem kötve. Egyébként is, én az a csendben ülős típus vagyok, akinek idézőjelben meg kell rágnia magában a meccset. Olyankor bennem van a feszültség, megesett, hogy aludni sem tudtam miatta. Aztán ez úgy alábbhagyott, mert rájöttem, hogy nem tudom befolyásolni az eseményeket. Ha pedig nem tudok változtatni rajta, akkor feleslegesen idegesítem magam. Szeretem azt, amikor magamban tudom játszani, élvezni a meccseket, olykor zavarnak az idézőjelben vett őrült bekiabálások is. Nyilván nem tudod teljesen kizárni a közeget magad körül és nem is kell. A fanatikus szurkolók, a B-közép rendíthetetlen buzdítása a mérkőzések velejárója. A lányom is beleéli magát, kiabál, szurkol, másabb típus, mint én…
Említetted, hogy magad is fociztál, tehát ismered a játékot belülről is. Meg tudnád fogalmazni pár mondatban, mit ad neked a DAC, vagy mit jelent például egy meccsnap?
Nekem a DAC egy olyan érzés, ami igazából megmagyarázhatatlan. Egy biztos pont az életemben. Nincs kiábrándulás, csak a folytonosság. Végigkíséri az életemet, ott él bennem a mindennapokban, és ez valószínűleg elkísér a sírig. Nem csak a hétvégeken, vagy meccsnapkor, naponta olvasok a DAC-ról, sőt, ha nincs hír, akkor keresgélek, kutatgatok. Próbálom akár a saját sporttapasztalataimat is bevonni, ha jobb az ellenfél, azt el kell tudni ismerni. Hiába szidjuk a bírót, a bíró nem rúghat gólt helyettünk. Ha rossz napot fogtunk ki, hát Istenem, megesik. Senki sem tud minden alkalommal száz százalékosan teljesíteni. Próbálom magamat a realitás talaján tartani. Nem egyoldalúan, és nem is elfogultan látni a dolgokat: hogy most ezért, most azért… Nem! Azért kaptunk ki, mert nem rúgtunk eggyel több gólt az ellenfelünknél…
Kedvenc mérkőzésed, játékosod, esetleg egy DAC-formáció, akikre szívesen emlékszel vissza?
Talán az a rózsahegyi mérkőzés 2018-ban, amikor 4:0-ra győztünk, és ezzel hosszú idő után ismét kijutottunk a nemzetközi porondra. Az egy örök és meghatározó élmény marad, ráadásul idegenben sikerült a bravúr. A Huk–Šatka-féle formáció tetszett, a Pačindás időszak. Szerintem akkor nagyon egyben volt a csapat, a játékosok kiegészítették egymást, komplex benyomást keltettek.
Játékstílusban talán a Hyballa-időszakot említeném. Belefutottunk vereségekbe, de volt mit nézni, sosem unatkoztunk. Tudtuk, ha eljön az utolsó tíz perc, mindenki megőrül és futni fog a győzelem után. Abszolút pozitív időszak volt.
Néha kellenek a pofonok az életben, hogy felismerjük, hol tartunk éppen, lásd Linzben az 1:7-es vereséget. Talán a Jablonec elleni azt megelőző siker után túl könnyen álltak a fiúk az Európa-ligához – néha ilyen dolgok is benne vannak a pakliban. Aki valaha is focizott, az tudja, hogy könnyen belefuthat ilyen fiaskóba.
Balonyon kezdtem, majd Baka és Bős következett. Nyugodjék Grajcár Tóni, Brányik Sanyi bácsi voltak az edzőim. Aztán Molnár Zoltán Nyitráról, a Kalmár Laci stb. Kapus voltam és a szlovák válogatott ellen léptünk pályára egy nyári tornán. Németh Szilárdék korosztályától kaptam 16 gólt, és mit tudtam csinálni? Semmit! Még így is nagy élményként fogtam fel. Az ember ilyen eseményből is tanul, próbál mindig jobb és jobb teljesítménnyel előrukkolni. A posztomból kifolyólag a mai napig Stano Vahala a kedvenc DAC-kapusom, őt követte a Miro Mentel. Ők ketten voltak a kapusideáljaim.
Bízom benne, hogy Guľa jó csapatot rak össze, tetszik az a koncepció, amit képvisel. Talán az első olyan edzőnk, aki ha valakit akar, azt meg is szerzi magának.
A többségnél nem volt jellemző, persze a Hyballa többé-kevésbé hasonló okok miatt hagyta itt a DAC-ot. Volt egy limit, ami fölé nem mehetett a klub. Szakmailag és emberileg az egyik kedvencemnek számított, még azzal az őrült habitusával együtt is.
Ami talán hiányzik nekem, az egy külföldi akadémiával való együttműködés, lásd a Wolverhamptonnal való történet: a Šatka, a Ronan Connor-féle csapat és az a magyar srác, aki azt hiszem, Zalaegerszegen játszik jelenleg [Csóka Dániel – szerk. megj.]. Ez akkor működött, aztán valahogy abbamaradt. Nekem a magyar vonal olyan szempontból nem tetszik, hogy a Kalmáron kívül szinte az összes játékos megégette magát nálunk. Valószínűleg nem fekszik nekik a szlovák bajnokság, lásd Hahn Jani pl. A Vida Krisz itt jó volt, azóta viszont valahogy elveszett. Szendrey, Szánthó, Balogh és még sorolhatnám. Jelenleg itt van a Csinger Márk, aki az NB 2 egyik legjobbja volt, neki szép jövőt jósolok sárga-kék mezben…
Új idény, új remények, csak egy valami nem változik: a szívünk mindig sárga-kék marad! Köszönöm a beszélgetést, Józsi. Hajrá, DAC!