FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Az interjú megjelent a Klikkout 2023/októberi számában.
A mai beszélgetőtársam a citerával mint hangszerrel az alapiskolában találkozott, és mondhatjuk: szerelem volt első látásra. 1984-et írtak, amikor a nyárasdi Sarló citerazenekar ifjúsági csoportot indított, amelyhez kisiskolásként Balogh László is csatlakozott. Azt viszont, hogy egyszer majd az idén fennállásának ötvenedik évfordulóját ünneplő citerazenekar vezetője lesz, szerintem még ő maga sem gondolta… Október14-én Nyárasdon egy nagyszabású koncerttel ünneplik a jubileumot, de hogy milyen zenei utat járt be a kisiskolás kortól az érett férfikorig a citera mellett, arról a Csemadok Közművelődési Díjának friss kitüntetettjével, a nyárasdi Balogh Lászlóval fogok beszélgetni.
Szia, Laci, örülök, hogy itt vagy velünk!
Szia, örülök, hogy itt lehetek, köszönöm a meghívást.
Először is hadd gratuláljak ehhez a komoly díjhoz, amely a negyvenévnyi citerázás elismerése – emellett rengeteg munkát fektettél a zenekar működésébe, alakításába, hogy az irányvonalak érvényesüljenek. Meglepődtél, hogy a kitüntetettek között volt a neved?
Igen, ezt sokan kérdezték is. Köszönöm szépen, remek érzés volt megkapni a díjat. Több fórumon is elmondtam, hogy az ember nem ezért dolgozik, nem ezért csinálja azokat a dolgokat, amelyekért megkaptam ezt a díjat. Az elhivatottság, megrögzöttség visz előre.
Egy provokatív kérdéssel folytatnám: ez nem egy olyan progresszív hangszer, mint a gitár, a zongora vagy a szaxofon, amelyekre azt mondják, azokkal könnyű csajozni, sőt, a citera és a népzene sokak szerint már nem divatos. Mit mondanál erre a felvetésre?
Meg kell találni azt a közönséget, ahol ez eladható és ahol ugyanolyan csajozós hangszerré tud válni a citera is, mint egy gitár. Lehet, hogy a gitár attraktívabb, több emberhez eljut és elterjedtebb a világon a citeránál, de annak is megvan a saját közönsége.
Mindig érdekelt, hogy vajon nehéz hangszer-e a citera.
Ha a súlyára gondolsz, annyira nem, ha a játéktechnikájára, akkor erre nincs egyértelmű válasz. Kodály is egy egyszerű paraszthangszernek írja le, amelyen nagyon könnyű játszani. Viszont a citera is eljutott egy olyan fejlődési szintre, ahol az egyes művek előadásakor már elég virtuóz dolgokat is ki lehet hozni a hangszerből. Ennek a begyakorlása azonban elég sok időt és türelmet igényel.
Videóinterjú
Menyhárt Dodi vendége Balogh László | Magunk között
Kisdiák voltál, amikor csatlakoztál a Sarlóhoz. Gondolom, volt egy tanár, mentor, aki elindított titeket az utatokon.
Emlékszem rá, hogy 1984 őszén egy tanítási napon az akkori osztályfőnökünk, Mészáros Laci bácsi bejött az osztályba és elmondta, hogy a zenekar kicsiket toboroz, szeretnének indítani egy kiscsoportot. A próba péntek este volt, a pontos időre már nem emlékszem. Arra kért bennünket, menjünk oda és nézzük meg, mi hogyan történik.
Ekkor tizenegy éves voltál. Általában ebben a korban a fiúk fociznak, nem pedig citeráznak.
Futballoztunk is, de ahhoz a generációhoz tartozunk, amely minden elérhetőt csinált: szavaltunk, színjátszókörben szerepeltünk, minden olyan aktivitásban részt vettünk, ami az iskolában működött.
Faluhelyen zeneiskolai műveltség elsajátítására nagyon kevés lehetőség volt, Nagymegyerre vagy Dunaszerdahelyre kellett beutazni, ami számomra nem igazán volt opció. Elmentünk az első próbára és magával ragadott az egész dolog.
Aki zenét kezd tanulni, először az elmélettel találkozik, ezzel pedig el lehet venni a gyerekek kedvét a hangszertől. Szükség volt kottaolvasási ismeretekre is?
Meglepő tény, de a citerások többsége nem kottaolvasó. Itt nemcsak a Sarlóra gondolok, hanem a magyarországi zenekarokra is. A legtöbbünk kézről tanult meg játszani, hiszen maga az autentikus citerajáték is úgy működik, hogy egyik a másikától elleste, megtanulta. Alapiskolában az énektanárnőnknek köszönhetően mi is jártunk kottaolvasásra, megtanította velünk a szolfézst – innentől azért sokkal könnyebb dolgunk volt.
Nem gondolom, hogy a tökéletes kottaolvasás annyire szükséges lenne ilyen vonatkozásban a népzenéhez, de ez nem is volt feltétel. Mindenki ottmaradt akkor a csapatból, vagy csak Te voltál ez a megrögzött kategória?
Kezdetben tizenegyen voltunk, ennyien vettünk részt az első próbán. Sokáig szép számban jártunk, amíg tartott az eufória. Ha jól emlékszem, az alapiskola végéig többségében majdnem egyben maradt a csoport magja, a középiskolában azonban már szétszéledtek az emberek, jöttek az első lemorzsolódások a zenekarban.
Eközben működött egy felnőtt zenekar is?
Természetesen, párhuzamosan az is működött. Kovács Frédi, Rajkovics Frédi és Hamran László vezette a próbákat. Én még Rajkovics Frédinél és Hamran Lászlónál kezdtem, a későbbiekben pedig Juhos Julianna vette át a vezetést. Nála kezdtünk el citerázni és az ő művészeti vezetése alatt vittük végig az alapiskolás dolgokat. A középiskolában volt egy kétéves időszak, amely során kevesebbet tudtam próbálni, mivel a gimnázium első két évfolyamát Besztercebányán abszolváltam. Miután visszakerültem Dunaszerdahelyre, minden pénteken, sőt volt, hogy vasárnap is próbák zajlottak, megállás nélkül. Emellett jöttek a fellépések.
A pénteki próba még mindig megmaradt?
A péntek nálunk egy szentírás. Ha eljön a hét ötödik napja, akkor Sarló citerazenekar-próba.
Mennyit próbáltok?
Mikor mennyi kedvünk van, általában olyan két-két és fél óra. Ebből nagyjából harminc perc az, amikor megbeszéljük a heti dolgainkat, élményeinket, a fellépéseket. Vannak lötyögősebb és feszesebb próbák is, de az idei év általában a feszességről szól, hiszen készülünk a jubileumi koncertünkre.
A Pro-Citera Polgári Társulás meghívóját tartom a kezemben. Október 14-én, 18.00 órai kezdettel léptek fel Nyárasdon, és az esemény fővédnöke Bárdos Gyula lesz.
Igen, a kultúrházban rendezzük és mindenkit várunk, akit érdekel a citerazene, a népzene. Szeretettel várjuk az egykori tagjainkat, támogatóinkat. Legutóbb, mikor összeszámoltuk, hogy az elmúlt ötven évben hányan játszottak a zenekarban, száz körüli szám jött ki. Bízom benne, hogy az utolsó két hétben nem valósulnak meg a rémálmaim.
Mik lennének azok…?
Visszatérő rémálmom, hogy elhúzzák a függönyt, elkezdünk játszani, a nézőtéren pedig mindössze húsz ember ül. Mindenkit nagyon szívesen látunk, azon dolgozunk, hogy a lehető legtöbb embert meg tudjuk szólítani.
Nektek ez egy családi elfoglaltság is, hiszen fiad, lányod és a párod is ehhez a történethez kapcsolódik. Sőt, elmondásod szerint a rokonságnak több ága is…
Igen, a közelibb és a távolibb rokonságból is sikerült több embert megfertőzni. Fiamat elsős vagy másodikos korában magammal vittem egy citeratáborba, ahol oktatok, és azóta őt is magával ragadta az egész játék, ő is a zenekar oszlopos tagjává vált. Lányomnál kicsit később jött el az a pont, hogy nem kellett neki semmit sem mondani, hiszen magától szeretett volna belevágni. Nálunk ez sosem volt kötelező.
A zenét nem igazán lehet erőltetni.
Így van, ez a visszájára fordulhat. Mindig úgy álltam hozzá, hogy a saját örömünkre kell zenélnünk.
Szigorú vezető vagy?
Lehet, hogy ezt nem tőlem kellene megkérdezni. Nem tartom magam szigorú vezetőnek, és ez néha valahol problémát is jelent. Szép dolog a demokrácia, de szerintem egy zenekarban kell bizonyos szintű diktatúra is. Kell irányítani a zenekart, hogy működjön a dolog. Volt, hogy tízen-tizenketten alkottuk a zenekart. Természetesen leülünk és megbeszéljük a repertoárt, de muszáj tartani egy irányvonalat. Úgy gondolom, egy zenekarba mindig kell egy frontember.
Egy zenekarvezető minden zenekarnak egy állandó és elengedhetetlen része, aki megadja, mikor és honnan kezdünk és hogy hova tartunk. Egyszer hallottalak Titeket a magyar Himnuszt citerán feldolgozva játszani…
Mielőtt rátérünk a Himnuszra, el kell mondani, hogy a múlt század ötvenes-hatvanas-hetvenes éveiben a citera nem volt olyan szinten, mint manapság. Kellett néhány év és pár olyan ember, aki bele mert vágni és képes volt újítani annak érdekében, hogy eljussunk egy olyan szintre, hogy ezek a hangszerek manapság már képesek többszólamú komolyzenei művek megszólaltatására is.
Olyan virtuóz dolgokat is el lehet játszani, hogy az ember csak ámul. Ez adta annak apropóját, hogy citerán is játsszuk el a Himnuszt.
Igazából ti akkor a népzenei citerából szintet léptetek és elkezdtetek már-már szakrális zeneműveket is előadni. Bár a citerát használja más is, nekem mégis magyar népi hangszerként van a fejemben.
A hangszerek, amiken játszunk, magyar népi hangszernek számítanak. Bár vannak olyan rokon hangszerek is, amelyek megtalálhatók más népek zenéjében is. Magyarországon, Tiszakécskén működött egy Tisza ’83 nevű zenekar Pribojszky Mátyás vezetésével, ő pedig elindított egy olyan vonalat, amely ugrásszerű fejlődést hozott, főleg a fiatalok körében tette attraktívabbá a citerazenét. Szakmai szempontból sokan vitatják, hogy ez egy járható út-e vagy sem. Nekünk tetszik, de az autentikusság kérdésébe nem szeretnék belemenni.
Azt gondolom, ha van közönsége és befogadó közege, akkor azt csinálni kell.
Ugyanezen a véleményen vagyok én is, nekünk ez a stílus nagyon bejött. Próbáljuk jól csinálni, ami nem mindig sikerül, de azon vagyunk, hogy a lehető legtökéletesebben végezzük ezt.
Az állandó próbálások az állandó minőségi javulást is hozzák magukkal?
Bízom benne, hogy így van, próbálunk mindig valami mást, „sarlósosat” belevarázsolni, hogy felismerhető legyen a stílusunk. Nem akarunk más együttesektől stílusjegyeket átvenni.
Honnét jött a Sarló név? Megörökölted?
Igen, 1994-ben maradt rám a zenekar vezetése, amit már akkor is Sarló citerazenekarnak hívtak. Úgy tudom, kezdetben Jánosi citerazenekarként működtek, majd valamikor a nyolcvanas évek elején vették fel a Sarló nevet, mint a parasztember eszköze, amivel az aratásoknál szoktak segédkezni. Még a mai napig is többen összekeverik egy bizonyos szimbólummal…
Ez egy korszak szimbóluma, de lassan már azt a korszakot és a szimbólumot is magyarázni kell a jelenlegi generációnak, mert nem igazán ismerik. Szóval tízévnyi zenélés után máris vezető lettél, tehát jövőre ez már egy harmincéves történet lesz.
Igen, az ötven évből harmincat magamra vállalok. Voltak nagyon könnyű, de nehéz időszakok is, viszont mindig megtaláltuk a dolgok szépségét és azt, hogyan tudnánk továbbvinni.
Volt olyan, hogy belefáradtál?
Nem. Mérgelődni mérgelődtem, de bele nem fáradtam soha. Citerázni soha nem voltam fáradt. Akármilyen nehéz lehetett a napi munka, a próbára mindig volt erőm. Kicsit lazábbra vettük, de azért próba nem maradt el, mert fáradt voltam.
Amúgy maga a citera kezelése fizikailag fárasztó dolog?
A hangszer az asztalon van elhelyezve. Bal kézzel a húrokat nyomjuk le. A laikusoknak annyit el tudok mondani, hogy úgy képzeljék el a fogólapot, mint amilyen a zongorán is van. Az alsón vannak a fehér billentyűk, vagyis az egész hangok, a feketék pedig a második fogólapon vannak. Az adott hangokat mindig ujjal kell lenyomni, és a jobb kézzel megpendíteni.
Ha valaki a beszélgetésünk után úgy dönt, hogy szeretne citerát tanulni, van erre lehetősége a környéken, vagy csak hozzátok mehet?
Szerencsére a Dunaszerdahelyi járásban is több zenekar működik, sőt csak Nyárasdon aktív a Sarló ’82 citerazenekar, a Lámpás citerazenekar, amelynek több gyerekcsoportja is van. Ezenkívül Nagyabonyban és Nemeshódosban is működnek zenekarok, amelyek hellyel-közzel fiatal- és felnőttoktatással is foglalkoznak.
Jó kapcsolat van az egyes csapatok között?
Természetesen. Magamról elmondhatom, hogy 2013 óta a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet külső munkatársa vagyok. Ekkor azzal keresett meg Huszár László, hogy próbáljuk meg összefogni ezt a felvidéki citerás mozgalmat, azóta pedig minden évben megszervezzük az országos citeratalálkozót. Bár ennek azóta már a 24. évfolyama fut – 2013-tól már a Művelődési Intézet égisze alatt szervezzük ezeket a találkozókat. Kapcsolatban vagyunk minden egyes szlovákiai magyar citerazenekarral, megpróbáljuk őket összehozni, beszélgetünk egymással, megnézzük egymás fellépéseit és tanulunk egymástól.
Ez tehát akkor egy igazi közösség, a citerások közössége. Lement az egyik ötven év, most már jön a B oldal? Mi fog ezután történni?
Nem mondanám, hogy a B oldal jön, mert az azt jelezné, hogy ennek egyszer vége lesz. Bízom benne, hogy ez nem következik be, hiszen egyszer mi is átvettük a zenekart az alapító tagoktól, akik már nincsenek közöttünk és továbbvittük.
Remélhetőleg ki tudunk nevelni egy olyan generációt magunk után, amely tovább élteti a zenekart és nemcsak ötven évig, hanem tovább is. Amíg az erőm és a zenekar tagjai engedik, ezt szeretném csinálni. Meglátjuk, mit hoz a jövő.
Mit látunk és hallunk majd október 14-én, Nyárasdon? Említetted, hogy ez egy feszes tempójú év, többet gyakoroltok, olyan értelemben is, hogy ezt az ötvenedik évfordulót gondolom, több helyen is bemutatjátok és több meghívásnak is eleget tesztek.
Magában a műsorban vannak meglepetésdarabok, amelyekről most még nem szeretnék semmit sem elárulni. A koncerten szeretnénk bemutatni a zenekar legjavát, tehát azokat a csokrokat vettük elő és gyakoroljuk, amelyek nagyon közel állnak a zenekarhoz. Nemcsak a népzenéből mutatunk, hanem a sanzon felé is elmegyünk – lesz egy kis komolyzene, a Klapka- és a Radetzky-indulók. Olyan emberekkel próbáltuk megoldani ezeket az előadásokat, akik szorosan kapcsolódnak a zenekarhoz: a Pántlika zenekar, a Sarló ’82, a női népdalkör, amellyel nagyon hosszú ideig közös fellépéseink voltak. Megemlíthetném Erdélyi Csabát, akivel sok éve együttműködünk, Bódi Györgyöt, aki szerintem Magyarország legjobb citerása – ha valamiben elakadunk, tőle kérünk tanácsot.
Laci, köszönöm a beszélgetést és nemcsak kíváncsivá tettél, hogy milyen is lesz ez az ötvenes koncert, de arra is kíváncsi vagyok, hogyan fog kinézni a következő ötven év. Hogy emberi léptékkel mit tudunk majd ebből meghallgatni, nem tudom, de kívánom, hogy minél többet… És persze azt, hogy a zenekarba fektetett erő, energia mindig visszatöltsön Téged, és tudd kisugározni magadból a megélt pillanatokat. Ahogy a citeráról beszéltél, kedvet kaptam ahhoz, hogy vegyek egyet és megtanuljak néhány dolgot. Köszönöm a beszélgetést, Isten éltesse az ötvenéves Sarlót!
Köszönjük szépen, szívesen látunk a zenekarban is!