FOTÓK: PIXABAY (1), SZERZŐ (2)
Aki dolgozik, az nyilván joggal elvárhatja, hogy az elvégzett munkájáért pénzt, vagyis fizetést kapjon. Mint afféle 18 éves ficsúr, aki még a szülői ház teljes oltalma alatt áll, tulajdonképpen nem is voltam teljesen képben, hogy a munkámért – kezdetben a brigádmunkáért – kapott jussom milyen helyet foglal el az adott társadalmi közegben, ergo a többi vállalathoz képest jól fizet-e a szövetkezet, avagy sem. Anno ez nem volt kérdés: aki a földeken és az állatok körül serénykedett, az az átlagosnál több pénzt vihetett haza a Duklától. Nyilván meg is dolgozott érte.
Más kérdés persze, hogy én, mint a szőlőskert idénymunkása, miképpen teljesítettem. Summa summárum, míg a szülői házban laktam, mondhatni gálánsan harmadoltam a mindenkori fizetésem. De nem csak úgy hűbelebalázs módjára, a pénzhez gyerekkoromtól jól értettem. A megegyezés szerint, bármennyit is kapok, azt harmadolni fogom. Egyharmad haza, egyharmad a számlámra – kvázi a jövőmet tervezve – és egyharmad zsebbe. Aztán az első ilyen egyharmad kiadott egy kínai kétkazettás magnetofont, a többit meg elvitte a fogorvos. Háromszázötven korona egy porcelán tömésért? Abban az időben? – de semmi probléma, hisz’ mindenki jól járt. Nekem nem volt lyukas fogam, a fogorvos pedig kisvártatva felépíthette a palotáját. Hazaérve csupán a Rapülők nevezetű formáció akkori slágere józanított ki picit:
Hé, soha ne félj, hogy odasodor a szél, ahol jó!
Hé, ha valami van, de nem az igazi még, ne remélj!
Lesz még rosszabb.
Na tessék! Eredeti kazettáról, rongyosra hallgatva abban a bizonyos kínai magnetofonban, amit a szövetkezeti munkámnak köszönhettem. Mindeközben gyűlt odahaza a must is, édeskés, néha pedig fanyar illatot árasztva a pincében. Méghogy nem lehet nyolcemeletes társasházban háztáji dolgokat művelni? Hányszor ugratták már egymást a népek, hogy blokkban ölték le a disznót, megpörzsölték, feldolgozták a húsát?! Lett kolbász, szalonna, tepertő és persze finom házi zsír. Mindez évtizedekkel később megelevenedett előttem, amikor munkából hazajövet a szomszéd bácsi pincéjében az akkurátusan felaggatott kolbászok illatát szagolhattam. Láss csodát, mégis működik!?
Apám anno csak azon aggódott, mi lesz, ha megérzik a szomszédok az erjedést, mert megérzik bizisten.
Mi lenne, legfeljebb lefizetjük őket borral – gondoltam magamban. A bort kevés ember veti meg, a bor olyan, mint a pénz, értéke szinte felbecsülhetetlen annak, akinek nincs vagy csak kevés. Az is csupán bolti. Mint az a magyar kannás bor, amit pár évvel korábban magyar Komáromból hordtunk haza. Most kezdtem csak kapizsgálni, miért hívták tablettás bornak. A mi borunk szőlőből készült, amaz meg szőlőt aligha látott. Érződött az ízén, az illatán. Örültem hát a szőlőnek és a munkámért kapott pénznek. Annak a kevésnek is.
Hisz’ még olyan korban voltam, amikor a kevésnek is örül az emberfia. Megdolgoztam érte, és büszke voltam rá, hogy beszállhatok a családi kasszába.
Remélem jó példával szolgáltam a mai ifjúságnak! Főként azoknak, akik hajlamosak elütni a témát azzal, hogy az akkor volt, most meg most van – más világot élünk. Nem fiatal barátom, hidd el, most is teljesen normális, hogy kereső emberként kiveszed a részed a háztartás kiadásaiból. Ez részint megtanít becsülni azt a pénzt, amiért megdolgoztál. Ha majd a magad ura leszel és akkor szembesülsz az ilyen dolgokkal, a hó végén talán már csak kétszersültre telik.
Persze, kell hozzá az a fajta habitus, ami belőlem sosem hiányzott.
Viszont erről inkább másokat kéne megkérdezni, mert magamat jellemezni nem túl hiteles dolog. Mondjuk úgy, mindenkor jóban voltunk a munka és én, magamhoz pedig „skótabb” vagyok a legfösvényebb skótnál is! Amilyen az a bizonyos kolbászos bácsi volt hozzám, mert hát hiába éreztem a füstölt finomságai illatát, neki esze ágában sem volt „lefizetni” engem vele. Nem gondolt rá, hogy megvegye a hallgatásomat két szál csípőssel. Én bezzeg osztogattam volna a borunk fűnek-fának, meg a Varga Pálnak. Egyszerű, szövetkezeti dolgozó létemre.
Munka továbbra is akadt bőven, a szőlőskert után immár a szövetkezet kertészetében.
Az üvegházakban paradicsomra és paprikára emlékszem, a földeken pedig gyakorlatilag mindenre, ami a Csallóközben megterem. A dunaszerdahelyi – tulajdonképpen az egykori sikabonyi EFSZ-től megörökölt – kertészet földjei nagy területet foglaltak magukban, a Kertész utcától gyakorlatilag az Abonyi és a Hodosi út köze, egészen ki a „Rényi” letérő magasságáig. Vagyis a „kinti” Lidl áruház teljes mértékben az egykori kertészet területén épült, meg még jó pár utca, melyeknek nevét felsorolni sem tudnám, egy kivételével: Vermes Ferenc utca. A hasonló nevű villa egykori építtetőjének nevét valamiért jól megjegyeztem magamnak. Talán DAC-ból is. Róla írtam egy alkalommal, hogy igazán megérdemelne egy emléktáblát. Ha másért nem, a város sportegyesületének első klubelnöki tisztségéért azon a kétholdnyi területen, a mai Rózsakertben. Utcatáblája mindenesetre már van.
A kertészetben ismertem meg Árpit, a traktoristát, akivel azóta is jó barátságban vagyunk.
Kis „pettegőjével” furikázott, azzal hozta-vitte a ládákat, üreseket ki, teliket be. Bár az idő már ugyancsak tovaszaladt – Árpi azóta nyugdíjba vonult –, viszont ő az az embertípus, aki sosem öregszik. Jópofa, nagydumás fazon és nagyon érti, amihez ért. Sokakat felsorolhatnék még abból a részlegből, sajnos nem mindenki van már köztünk. Még mindig ’94 őszén járunk, a nappalok már hűvösek, az éjszakák pedig néha fagyosak is. Ha éppen esett, az üvegházakban volt némi fűtés, ebből adódóan a kertészet saját kazánházzal rendelkezett. Sőt, ha jól emlékszem, a kertészet kéménye nem is oly régen még állt. A kémények már csak ilyenek, sokáig ellenállnak a homo sapiens-féle populáció terjeszkedésének. Aztán egy szép napon fogják magukat, és megfekszenek a szömörcésben… (folytatjuk)