Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Medgyes József (1. rész)
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Szurkolói rovatunk vendége Medgyes József, klublegendánk fia, aki maga is büszkén viselte a DAC mezét. Tanáremberként a pedagógia doktora, UEFA B-licenszes futballedző, a DAC-iskola projekt vezetőedzője, jelenleg is aktív labdarúgó, RSc. ingatlanügynök-vállalkozó. Továbbá: férj, apa, testvér, gyermek, nagybácsi, egyszóval a Medgyes család tagja, akiknél minden bizonnyal a legmagasabb az egy négyzetméterre jutó sportemberek száma a világon. A Medgyes Józseffel készült interjú 1. részét olvashatjátok.
Szervusz Józsi, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. 1985-ben születtél, abban az esztendőben, amikor a DAC az 1. ligába került, s nyugodjék édesapád Dunaszerdahelyre igazolt. Feltételezem, nem sok emléked maradt ebből az időszakból.
Azon szerencsés emberek közé tartozom, akinek egészen kicsi korából maradtak emlékei. Emlékszem a DAC körüli akkori „zűrzavarra” is, de természetesen inkább arra, hogy apu állandóan utazott a csapattal és sosem tért haza üres kézzel, mindig hozott nekünk valamit. Ezek az emóciók megmaradtak bennem, illetve apu pályafutása, minden egyes átigazolása, egészen az utolsó bacsfai szerepvállalásáig. A DAC után a német Wismut Aue, majd a török Altay Izmir együttese következett, minden a foci körül forgott. Németországba és Törökországba egyaránt az egész család követte őt. Ebben az időszakban kezdtem az alapiskolát, távúton végeztem az első két évfolyamot. Édesanyám otthon tanított, miközben 3-4 hónaponként jártunk haza úgymond vizsgázni. 1992 második felében tértünk vissza Dunaszerdahelyre, majd minden visszazökkent a normális kerékvágásba.
Riportalanyaim sokszor említik a DAC–Bayern meccset. Gondolom, te ugyanígy vagy azzal a bizonyos 1986-os DAC–Sparta összecsapással, amelyen gyakorlatilag édesapád egyenlített ki 3:3-ra? Aztán folytassuk 1992-ben, a saját karriereddel.
Természetesen hallomásból ismerem a sztorit, berögződött az emberekben. Sokan, akik nem is voltak azok az igazi DAC-szurkolók, de mert ismerik a családunkat, ezt a két gólt mindig felhozzák. Apu csereként beállt és az ő góljaival egyenlítettünk. És mindez a dunaszerdahelyi labdarúgás aranykorában történt…
Ami a focit illeti, mint a legtöbb környékbeli srác, én is a dunaszerdahelyi Szabadidőközpontban, Lépes Gyuri bácsi alatt – illetve korosztályok szerint a Takács Pista bácsinál – az ún. DDM-ben (Dom detí a mládeže) kezdtem bontogatni a szárnyaim.
Ebben az időben indult a dunaszerdahelyi alapiskolák között a városi liga havonta egy alkalommal, csütörtökönként. Aztán a válogatás, a tehetségi vizsgák, a felvételik – emlékszem rá, a régi Komenský suli betonplaccán kellett dekázgatni. Beválogattak a felkészítő csapatba (prípravka), ahol Gyuri bácsi elkezdett velünk dolgozni. Szerintem egész jó kollektívát tudott összehozni.
Néhány név ebből a ’84/85-ös korosztályból: Piros Attila, Belkovics Lacus, Egri Tibi, Olgyay Lóri… magyar ajkú gyerekek, mostanáig összejárunk. A következő edzőnk, immár a diákcsapatban Jákly Laci lett, akivel feljutottunk az 1. ligába. Ez is nagy élmény volt, nagyszerű banda lettünk a szülőkkel együtt, akik elutaztak velünk mindenhová: Kelet-Szlovákiába, Debrecenbe, Olaszországba jártunk tornákra. Kiváló hátteret teremtettek nekünk, természetesen köszönhetően az edzőknek is, illetve mindig ott volt mögöttünk a klub. Az edzők mindent megtettek értünk, ami azt jelenti, hogy a személyiségüket maximálisan átadták a csapatnak. Akik magyar iskolába jártak, azokat a Hviezdoslav utcai sportosztályok felé próbálták terelni. Én a szlovák nyelvű nyolcéves gimnáziumban tanultam, elnézőek voltak velem, az edzésekre mindig elengedtek.
Dunaszerdahelyiként nyilván egyértelmű volt, hogy DAC-szurkoló legyél, illetve, hogy a DAC-ban focizzál, s ha sikerül, édesapád nyomdokaiba lépve egészen az 1. ligáig vigyed?
Apu csatár volt, majd védő, de számára szinte mindegy volt, hol játszik. A kezdet kezdetén én szintén csatárként kezdtem, aztán balhátvéd lettem, talán mert ballábas futballistából kevesebb van. A nagypályás focit a pályafutásom során végig a bal oldalon töltöttem. A régi DAC-stadion egy nagy valami volt, egy olyan hely, aminek megvolt a saját varázsa. Ahogy a mostani gyerekek Cristiano Ronaldo, Messi vagy Yamal szeretnének lenni, a mi korosztályunk anno szerényebb célokat tűzött ki.
Mi a DAC színeiben szerettünk volna futballozni, a DAC-stadionban, akár 1. ligát is. Nekünk nem kellett volna több, mint amit a DAC aranycsapata a nyolcvanas években elért. Évekig a top 6-ban szerepeltek, ez lett belénk nevelve, akár otthon, akár az edzők felől, mindig a DAC jelentette a csúcsot.
A későbbiekben, amikor a DAC csillaga leáldozóban volt – a ’90-es évek végén, 2000-es évek elején, amikor kiestünk, majd Németh Krisztiék visszajutottak – akkor már úgy voltunk vele, hogy oké, a DAC az első cél, aztán onnan mehetünk feljebb is. Ez nem csak az én véleményem volt, hanem a csapattársaimé is. Erős gárdát alkottunk, pl. Tonko Laci, Egri Tibi, Belkovics Lacus, Polgár Gergely és én. Mi így öten jártunk diákkorunkban a válogatottba is. Fantasztikus dolognak számított, egy csapatból öt játékos a válogatottban. Volt köztünk csatár, középpályás, hátvéd, sokáig kitartottunk egymás mellett. Csak sajnos jött egy olyan széria, hogy mivel az idősebb ifjúságiak kiestek egészen a 3. ligába, mi is automatikusan kiestünk. A Slovan és a Nyitra után el kellett mennünk Ógyallára és más kisebb csapatokhoz. Éhesek voltunk a sikerre, ezért az ifjúságiak között sajnos szétesett a csapatunk. Volt, aki itt maradt, volt, aki Újpestre igazolt, én Szencre kerültem.
2004-ben, amikor a felnőttek között a DAC színeiben először pályára léphettél, már 2. ligát játszottunk.
Szerencsém volt, mert a KOBA Szenc csapatában 17 évesen az idősebb ifjúságiakkal 1. ligát játszhattam, majd Púchovba kerültem. Mivel a DAC-ban már diákként is, tehát 15 évesen bekerültem a Jákly Laci vezette U19-be, valójában az idősebb ifjúsági kategóriában négy évig fociztam. A felnőtt fociba Púchovban kóstoltam bele, ott szereztem az első ligastartomat is. Az egy felejthetetlen szezon volt, mert tagja lehettem annak a keretnek, akik a Barcelona ellen játszhattak: Breška, Miro Nemec, Belák, Čvirík, Tomáš Bernady a kapus. Nem beszélve arról, hogy a Barcelonában Ronaldinho focizott akkoriban. Aztán az történt, hogy mivel vendégjátékosként kerültem Púchovba, a klub szeretett volna leigazolni. Viszont a DAC olyan horribilis összeget kért értem, amire Púchovban nemet mondtak. Ez volt 2004-ben, amikor Antal Barnusék vették át a DAC-ot, aki felhívott, hogy jöjjek vissza Dunaszerdahelyre.
Hazajöttem és elkezdtem készülni az egyetemi felvételikre. 19 évesen a 2. ligát megfelelőnek tartottam, Pozsony közel van, fogom tudni csinálni – idézőjelben profi szinten is –, mivel családon belül volt egy olyan példaképem, aki szintén meg tudta oldani, akkor én is meg fogom tudni oldani. Visszatekintve ezekre az évekre, én nem nevezném a DAC sötét korszakának, lehet egy szurkolónak az volt, nekem viszont 19 évesen lehetőség. Ha 2004-ben Mičinec kaliberű játékosok fociztak volna a DAC-ban, az A-csapat környékére sem szagolhattam volna. Jó meccseket játszottunk, tapasztalatot tudtam szerezni. Oké, hogy pénz nem volt, vagyis hol volt, hol nem volt, de számomra nem ez lett fontos. Otthon laktam édesanyámmal, meg sem fordult a fejemben, hogy „fesztivált” csináljak a klubban. Akkor még nem volt családom, tudtam kihez fordulni és közben azt csinálhatom, amit szeretek, méghozzá magas szinten.
Maroknyi B-közép, talán húszan, ha lehettek. Nemcsak a nevüket, szinte a lábméretüket is ismertétek.
Nem kerestünk ezreket, de felvehettük a DAC-mezt és játszhattunk a DAC-stadionban. Ismertek a városban, ha nyertünk, leálltak velünk beszélgetni, ha nem nyertünk, a kritikát is megkaptuk. Viszont mindenki megbocsájtó volt, mert tudták, hogy fiatal környékbeli srácok vagyunk. Azzal is tisztában voltak, hogy a DAC-ért mindent megteszünk. Nyugodjék Rudikától kezdve a Czafik gyerekek, a Huli – ha vesztettünk, kaptunk tőlük hideget-meleget. De volt egy olyan varázsa az egésznek, ami minden pénzt megért, és ha lehetne, semmit sem csinálnék másképp, csak jobban. Egy olyan emóciós korszak, amire mindig szívesen emlékszem vissza. A rossz dolgokat elfelejted, de a jó mindig megmarad. Lefociztam félévet a Horný Pišta alatt.
Igyekeztem neten lekövetni a karrieredet, de megmondom őszintén, félúton feladtam. Kb. 60 meccs a DAC-ban, néhány gól, amiből egyre biztosan emlékszem, mert azt beraktad, „mint ló a lónak”.
Két-három idényt töltöttem Dunaszerdahelyen, miközben megjártam Nagyszombatot és a Bacsfát is. Felhívott a Nagyszombat trénere, Milan Lešický – aki Púchovban is edzett –, hogy másnap jelentkezzek a Spartaknál. Elmentem egy edzésre, másnap utaztunk edzőtáborba a Tátrába, majd lenyomtam három hónapot Nagyszombatban. Négyéves szerződést ajánlottak, egy év alatt beépülhettem volna a nagycsapatba mint balhátvéd. Lakást kaphattam volna, csinálhattam volna az egyetemet, de megint nem tudtak megegyezni a DAC-cal. 2005 márciusában a két klub elnöke telefonon egyeztetett, de a DAC akkora összeget kért értem, amennyiért gyakorlatilag ligás játékost is vehettek volna. Visszajöttem Szerdahelyre, ahol akkor Fieber Peti bá volt az edző – gyerekkorom óta ismertem –, aki viszont nem számolt velem. Így kötöttem ki végül Bacsfán, ahol megint csak jó volt a parti.
Felhívtam Albert Gyuszi bácsit, elmeséltem, hogy jártam és megkérdeztem, nincs-e szüksége balhátvédre? Mire a Gyuszi bácsi: „Ne hülyéskedj, édes fiam, ülj be az autóba és gyere!” De arról a Bacsfáról beszélünk, ahol rég a limiten túl voltak. Gyakorlatilag ugyanaz a Bacsfa volt, mint akiket az apu az 1. osztályban edzett, csak mondjuk hetente nem kétszer, hanem háromszor nyírták le a füvet.
Egy alkalommal elmentünk a Bacsfával Magyarországra edzőmeccsre, ahol a mérkőzés után megállított a Ferencváros menedzsere, hogy hol focizok? Mondom, itt Bacsfán, de nincs szerződésem. Adott telefonszámot, elmentem az Albert Tomival, a Gyuszi bácsi idősebbik fiával az Üllői útra próbajátékra. Két hét próbajáték után megfeleltem. Itt jön a sors fintora, akkor ejtették ki a Fradit az NB2-be a pénzügyi botrány miatt, és letiltották náluk az átigazolást. Már pesti srácnak éreztem magam, végül jöhettem haza lógó orral.
Később ismét felhívott a menedzser, hogy mivel a Ferencváros nem jött össze, mit szólnék Zalaegerszeghez? Megint két hét próbajáték következett.
Akkor találkoztam életem egyik legnagyobb példaképével, Lothar Mattheusszal, aki a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya volt abban az időben. Lekezelhettem azzal az emberrel, akinek a posztere annak idején a szobám falán lógott.
Egyszer csak ott állt előttem, mondom, ezt nem hiszem el! A zalaegerszegiekkel is megegyeztünk, de másnap megint felhívott a menedzser, aki csak a fele pénzt ígérte, és még az egyetemet is meg kellett volna szakítanom.
Lényegében egy hónap alatt lezajlott ez a két eset. Mondom jó, ez is megtörtént velem valamiért. Mindegy mi lesz, 20 éves vagyok, pénzt valahogy fogok tudni keresni. Mert hát apa nélkül maradtunk, be volt ugyan biztosítva minden, de osztogatásra nem volt mód. Tudtam, hogy az egyetem után saját lábra kell majd állnom. Nem kellett brigádoznom, azzal kerestem a kenyerem, amit a legjobban szeretek, szóval a focival. Alázattal álltam a jövőm elé…
Köszönöm az eddig elmondottakat, Józsi. A tisztelt olvasók az interjú 2. részét a jövő héten olvashatják itt, a Klikkout weboldalán. Hajrá, DAC!
ELŐZETES A 2. RÉSZBŐL:
A DAC-iskola filozófiája
A DAC-iskola a klub projektje, amely az óvodás gyerekek nevelésére irányul, hogy kielégítse a mozgásigényüket. A gyerekekkel négy szakképzett edző foglalkozik nyolcas csoportokban. A gyerekek helyes fejlődése érdekében a DAC-iskola négy fontos célt tűzött ki:
1. Hogy az óvodás gyerekekkel megszerettessük a mozgást, felkeltsük a sport felé irányuló szeretetet, segítsünk a gyerekeknek szocializálásában, valamint csapatban együttműködni.
2. Hogy megszerettessük a gyerekekkel a futballt, a későbbiekben akár profi, vagy amatőr szinten is tudjanak szerepelni. Mi a DAC-nál tudatosítjuk, hogy a gyerekek más-más szinten tudnak teljesíteni, ezért igyekszünk minden gyereknek a megfelelő szintet biztosítani.
3. Hogy minden gyerek a korának megfelelően individuális technikában fejlődjön, játékosan hozzásegítve a jó eredmények eléréséhez, valamint, hogy a gyerekek ne veszítsék el a játék iránti örömüket és élvezzék az egyéni, valamint a csapat sikereit.
4. Amire összpontosítunk, az a kapcsolatépítés a klubbal, a csapattal és a régióval. A klubizmus helyes fejlődésének nagyon fontos tényezője, hogy meglegyen a saját identitása, harmóniája a játékosok, a szülők és a DAC között.
PaedDr. Medgyes József, a DAC-iskola vezetőedzője