Nem sok kérdés merült fel bennem azzal kapcsolatban, hogy az érzékeim közül a látásommal a legszorosabb a kapcsolatom – mivel korlátozott vagyok benne. Ezt a verset az önismereti munka részeként kezelem, amellyel közelebb kerülök a veszteségek és a szorongás feldolgozásához. Szeretettel ajánlom minden szemüvegesnek.
Kovács Andrea: Pápaszem
Az első ocsmány volt. Óriási. Átok.
Nehéz volt és kellemetlen.
„Milyen kis okos vagy benne!“ – így otthon,
„Pápaszemes!“ – így mások.
Meg kell szokni, azt mondták.
Eleinte úgy szédültem benne,
mint fedélzeten részeg matróz.
Nélküle veszély. Kiszolgáltatottság.
„Ne haragudj, hogy nem köszöntem,
napszemüvegben vaksi vagyok.“
„Nem lehet rajta teljesen segíteni.“
kimondták és összetörtem.
„Ez hardver- és nem szoftverhiba“,
álmok egy jogosítványról,
a sérülékenység feldolgozása.
„SZOFTVERHIBA.“ Plusz öt év terápia.
De sötétben minden kiélesedik,
bezuhanok a világomba,
mély a belégzés, hosszú a kilégzés.
A távolban víz csörgedezik.
Te mit látsz, ha behunyod a szemed?
Látod ezt a patakot? És az erdőt?
A virágok részletein időztél már?
Van mentális búvóhelyed?
A jövőt mégis fényesen látom,
így, hogy kinyílt a harmadik szemem.
Együttélek a hiányossággal.
Megszoktam. Megölelem. Már a barátom.