FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Szurkolói rovatunk e heti vendége a bélvatai származású Angyal Márk, a DAC ultraközösségének egyik fiatal képviselője. Családneve nem ismeretlen az olvasók előtt, hiszen testvérbátyja, Róbert, szurkolótáborunk egyik cápója már szerepelt itt a Klikkouton. Júliusban volt ötéves a riportsorozatunk, ennek apropóján igyekeztünk egy tapasztaltabb, illetve egy fiatal szurkolótársunkat megszólítani. Ezúttal tehát a 16 esztendős Márkó – ahogy a B-középben is becézik – mesél nekünk a DAC-cal való kapcsolatáról.
Mert, ahogy a klub fejlődik, úgy fejlődik, illetve alakul a tábor is. Ezekben az években éppen egy generációváltásnak vagyunk szem- és fültanúi. Mi pedig, a régi iskola olykor meggyötört harcosai nyugodtan aludhatunk, hiszen a jövő biztosítva lesz! A tűz égni fog, a dob nem halkul el, a szenvedély tovább él. Akik viszont szkeptikusan fogadják mindezt, azoknak üzenném: én annak idején a két kezemet összetettem volna, ha tudom, hogy ha berekedek, ott áll mellettem egy fiatal srác, aki nem fél majd megfogni helyettem a megafont! – a szerkesztő megjegyzése.
Szervusz Márk, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Első kérdésem, mikor és hogyan ismerkedtél meg a DAC-cal?
Pontos évszámot nem tudok mondani, csak azt, hogy már egészen kiskoromban megismertette velem édesapám – aki egyébként sikabonyi származású – a DAC csapatát. 9-10 évesen lehettem életem első mérkőzésén, de már előtte is sokat hallottam a klubról. Apu és a bátyám ugyanis már azt megelőzően is jártak focira, még a régi stadionba. Én már az új Arénában kezdtem a szurkolói pályafutásom, a régibe apu még nem mert magával vinni.
A kezdetek kezdetén inkább maga a foci, ami vonzott, akkor még nem éreztem át úgy a hangulatot. Jómagam is futballoztam az illésházai egyesületben, tehát a sporttal, mint olyan, tisztában voltam. Úgy mondanám, hogy főként a játékosokat csodáltam, akkoriban még nem törődtem a lelátói dolgokkal.
Most, hogy idősebb lettem, viszont már egyre inkább a hangulat vonz. Rengeteg ismerőst és barátot, szurkolótársat ismertem meg a DAC által, úgy a hazai mérkőzések alkalmával, de különösképpen az on tourokon.
Az utóbbi időben már javarészt a bátyámmal járok a hazai meccsekre, jó pár órával a kezdés előtt a városban, vagy a MOL Aréna környékén vagyunk. Apu általában csak egy- vagy félórával a kezdő sípszó előtt érkezik. Mi addigra összekészülődünk, bemelegítünk valamelyik kocsmában. Az idegenbeli mérkőzésekre, attól függ mennyien jövünk össze, busszal, partybusszal vagy autókkal utazunk. Legutóbb talán Zsolnán voltam partybusszal. Én speciel nagyon élvezem a vonatos utazást is, ha éppen Pozsonyban játszik a DAC. Mindennek megvan a maga sajátossága. Ha autóval megyünk, az inkább a kényelemről szól, hiszen nem vagyunk annyian egy járműben. Minden utazási mód más-más élményt vagy komfortot ad.
Rögtön a B-közép felé orientálódtál, vagy ez eleve adva volt, mivel az édesapád és a bátyád is oda járt? Technikailag mi az, amiben kiveszed a részed a szurkolótábor munkájából?
Ha nem is rögtön a kemény mag közé, de alapból a B4-es szektor felső soraiba mentünk. A bátyám egyre többször járt le a hangadók közé, ő húzott le magával engem is. Eleinte nem akartam, jó volt nekem fent az apuval, de a bátyám nagyon invitált: „Gyere le, meglátod, sokkal jobb ott a hangulat, jobban átérzed a szurkolás atmoszféráját. Rendesek az emberek, jó a társaság” – hagytam magam rábeszélni. Róbinak igaza volt, az emberek örültek nekem. „Legalább eggyel többen lettünk” – mondogatták. Megkedveltük egymást és azóta rendszeresen a kemény magba járok.
Nemrégiben lett egy új helyiségünk, ahol készülnek a mérkőzés koreográfiái, oda rendszeresen eljárok segédkezni. Rakodni, rajzolni, festeni, szóval amire éppen szükség mutatkozik. Ez mellett a mérkőzések előtti feladatokból is kiveszem a részem: dobok felrakása, zászlók kihelyezése, koreó szétrakása, kihangosítás és hasonló dolgok. A mérkőzések során ki van osztva a szerepkör, vannak állandó dobosaink, a zászlók lengetéséhez megvannak az embereink. Nekem egyelőre a hangomon és a kezeimen kívül nincs más „eszközöm”. Idővel, talán.
A fő cápó a Mucsesz, ő egyértelműen a rangidős, viszont annyiból előnyünk van, hogy ha ő valamiért nem tud ott lenni a meccsen, akkor ketten-hárman simán a kezükbe fogják a megafont. A bátyám vagy a Boti. Vagy ha történetesen a Mucsesz jelen is van, akad segítője, véleményem szerint ez csak hozzáad az élményhez.
Több szem többet lát alapon egyszerre két cápó jobban kordában tudja tartani az embereket. A cápó dolga, hogy vezényelje és összetartsa a szurkolást, illetve felügyelje a társaságot. Aki esetleg nem való közénk, azt helyre rakja. Az egyszerű drukker a tábor egészét látja, ha a táboron belül gond lenne, akkor mindannyiunkat meg- vagy elítél. Tehát ez „kétélű fegyver”, nekünk is az a jó, ha erős kézben van a megafon. A tábor a cápó utasításait kell, hogy kövesse!
Nagyon sok a fiatal köztetek, Mucsesznak és Romannak van mit csinálniuk, hogy összetartsanak benneteket. Mi az, amiért sajátodnak érzed a közeget, ami kihúz a következő meccsre is? Mi abban az időben néha azt szoktuk mondani pl., hogy jók ezek a túrák, csak azok a fránya meccsek ne lennének!
Igen, bennem is szokott lenni ilyen érzés, főleg amikor messzire utazunk, és nem azt kapjuk, amit szeretnénk. De általában akkor sem szoktunk csalódottan hazajönni. A túrákra jó előre felkészülünk, történtek már bakik, kikaptunk, mi mégis emelt fővel távoztunk, mert végigszurkoltuk a 90 percet. Hogy engem egy rosszul sikerült mérkőzés után mi húz ki a következőre? Említettem, hogy kisebb koromban a foci, de azóta legfőképpen a hangulat. A magyarságunk megélése, köztünk mindenki ugyanazt gondolja és érzi a nemzeti identitásunkról. Nem ítélnek el azért, mert magyar vagyok, hiszen a körülöttem lévők is ugyanazt érzik, amit én. Ezt mindig és minden körülmények között felvállaljuk, járjunk éppen Pozsonyban vagy Nagyszombatban.
Személy szerint hogy látod a DAC jövőjét, de ugyanezt a kérdést feltehetném a DAC lelátói közegének jövőjéről? Nem titok, anno ezrek jártak a B-középbe, mostanában ez a szám jelentősen megcsappant. Ezzel persze nem degradálni szeretném az Ultras 1904 szerepét, sőt! Jó, hogy vagytok ti, fiatalok!
Úgy gondolom, mindenképpen az lenne a jó, ha tele lenne a B-közép. A csapatnak is többet tudnánk nyújtani, szeretnénk visszahozni a régi hangulatot, de nyilván ez nemcsak rajtunk múlik. Mi, akik jelenleg ott vagyunk, ott is leszünk. Készítjük a látványelemeket, és az eredménytől függetlenül biztatjuk a csapatunk.
Én csak azt tudnám mondani a többieknek, álljanak közénk, próbálják ki, milyen ez az életérzés. Hogy milyen ultrának lenni. Nem hiszem, hogy csalódni fognak! Akármilyen eredmény születik, ez a csapat a mi csapatunk!
A csapat akkor is kifut a pályára és lejátsza a meccset, ha nem áll mögöttük senki. Ugyanígy, mi akkor is szurkolunk, ha nem megy úgy a játék, ahogy kéne. Megpróbálunk a magunk módján hozzátenni valamit a pályán történő események minőségéhez…
Köszönöm szépen a válaszokat, Márk! Hajrá, DAC, hajrá, Ultras 1904 Dunaszerdahely!