1988-ban születtem. Ez több dolgot jelent. Például azt, hogy mikor Magyarországon az egyetem miatt ki kellett töltenem egy rakat hivatalos papírt, születési helyként „Csehszlovákiát” kellett megadnom. Ennek a ténynek a valóságával ott és akkor szembesültem először, na nem mintha nem tudtam volna, csak valahogy addig soha nem éreztem bele magam. Kicsi gyerekként észrevétlenül lettem egy másik ország állampolgára, na, nem mintha a huszadik század Európájában ez példa nélküli lett volna.
Még a rendszerváltás előtt sírtam a világra magam, s bár nem sokáig élvezhettem a szocialista világrend által nyújtott előnyöket, azért akkoriban még nem volt itt minden „tiszta Amerika”. Vegánnak lenni például nem volt olyan habostorta, mint manapság, már csak azért sem, mert a falusi Jednotában nyilván hiánycikk volt a banán, az avokádóról nem is beszélve. Megnézném annak a jednotás néninek az arcát, akinél a kilencvenes évek elején hasonló egzotikumok iránt érdeklődnek.
Környezettudatosságnak viszont nem voltunk híján: míg manapság gondolkodás nélkül hajítjuk szemétbe a kiüresedett dezodoros flakonjainkat, nagymamámék házában a tisztálkodási szerek csomagolása egyfajta dísz szerepét töltötte be. A becsben tartott, polcokon sorakvó parfümösüvegeket a szombati takarításkor ugyanolyan áhítattal porolták le, mint a görbe nyakú festett üveg hattyút. Tudod, azt, amelyik igazából cigarettacsikk-tartónak készült, de nyilván senki fiának nem jutott eszébe, hogy rendeltetésszerűen használja. Hogy miért? Mert dísz, azért. Ne kérdezz hülyeségeket.
Az 1988-as évjárat azt is jelenti, hogy nem tablet vagy mobiltelefon képernyője előtt nyáladzottunk anno, sőt még csak Netflix sem volt. Hétvégén reggelente Kölyök Klub ment a tévében, ahol kalóznak öltözve idétlenkedtek a kedvünkért a műsorvezetők, hétköznap délutánonként meg a Cartoon Network zagyvaságaival butíthattuk magunkat. És nem, ne mondd, hogy akkoriban okosabb mesék mentek, mint most, mert ez egyszerűen nem igaz. (De erről részletesebben majd egy másik epizódban.) A Spotify-nak is megvolt a maga megfelelője. A Pap Rita-kazetták szalagját különösen jó étvággyal kebelezte be a szovjet gyártmányú kazettásmagnó, amit aztán sok könny, vér és izzadság árán kellett jobb belátásra bírni.
Mára persze „elderly millenial”, azaz öregedő milleniális lettem, aki az alfa generáció szemében menthetetlenül cringe. Cringe, azaz kínos, vérciki, a menő (sigma) gyökeres ellentéte. Ezen az sem segít, hogy ugyanazokat a bő szárú farmereket hordom, mint ők, még ha a hozzájuk illő, mell alatt végződő haspólókhoz túl gyáva vagy bölcs is vagyok így, két gyerek után. Inkább meg sem próbálom nekik elmagyarázni, hogy tizenévesen én is ugyanígy öltöztem, vagy hogy amiről azt hiszik, hogy alacsony derekú nadrág, azzal Britney szóba sem állt volna. Cserébe ők se magyarázzák el nekem, hogy mi a vicces abban, hogy „six-seeeven”, mert a büdös életben nem fogom megérteni.
Öregedő milleniálisként ugyanis elérkeztem ahhoz az életkorhoz, amelyben az embert akaratlanul is elkapja a nosztalgia szele. Elkerekedett szemmel vesszük tudomásul, hogy már évtizedekben mérjük, mikor voltunk először, vagy utoljára a Szigeten, mikor vonta ki magát kedvenc zenészünk a forgalomból, vagy mikor dobtuk ki az utolsó, vendégségeknek hála sok kézen átment, ehetetlen Africana csokoládét. Gyerekeinknek meg nem hogy csak haja meg fogai vannak, hanem már – a miénkkel meglehetősen gyakran nem egybeeső – saját akarata is.
Szóval, kedves Olvasóm, engedd meg nekem, hogy az elkövetkező időkben felültesselek magam mellé a Nosztalgiavonatra, s együtt felidézzük, milyen is volt ártatlan gyermeknek lenni a kilencvenes, meg önérzetes serdülőnek a kétezres években. Cikksorozatunk kéthetente megjelenő epizódjaiban szót ejtünk majd moncsicsikről, gombafrizuráról, csattogós lepkékről, és mindenről, ami meghatározta, kivé is váltunk mi. Utazásra fel!
