A múltkor azt ígértem, időutazásra invitállak benneteket, és együtt felelevenítjük, milyen is volt gyermeknek lenni a nyolcvanas-kilencvenes években, a mához képest. Hát, akkor vágjunk is bele, s kezdjük rögtön a legelején, zigóta korunktól egészen addig, míg megtanultunk eltotyogni az összes minket potenciálisan elveszejtő veszélyforrásig, illetve kimondani azt a mágikus, és végtelenül hasznos szót, amit minden valamirevaló poronty először tanul meg: NEM!
Míg manapság harmincéves korban szülni teljesen átlagosnak számít, és negyven fölött sem rebben senkinek a szeme egy várandósság hírének hallatán, a milleniálisok anyukái meglehetősen fiatalon lettek szülővé, legalábbis nagy átlagban. Nekünk a harmadik X-ünkig igényünk van fesztiválozni, világot bejárni (ahogy felénk mondják: csavarogni) , önmegvalósítani és önmegismerni, anyukáink viszont gyakorta kicsi gyermek mellett dolgoztak, érettségiztek vagy fejezték be az egyetemet.
Az anyukák átlagéletkorában tehát mutatkozik különbség, ám a vágyott gyermeket akkor is, most is némi aggodalommal fűszerezett szeretettel várták, pocakot simogattak, daloltak neki. Csak ruhát nemigen vásároltak előre, egyrészt babonából. Másrészt, mert ugyan az ultrahang, mint technológia már létezett akkoriban, közel sem használták olyan rutinszerűen, mint ma, ennek híján meg fene se tudta, mi lesz a trónörökös lába között. Azt az milyen már, hogy rózsaszínbe csomagoljuk a Ferikét, vagy kékbe a kis Edinát. Hallatlan.
Egyébként csendben elárulom, hogy ez afféle kulturális izébizé, mert a tizenkilencedik században ez még fordítva volt, az élénk rózsaszínt tartották kifejezetten férfiasnak, és fütyishez illőnek, a lágyabb kék pedig csakis kislányoknál jöhetett szóba.
Terhestorna gyanánt megtette sétálni az autóba pattanás helyett, semmiféle cicanadrágban csípőcsavargatás. Szoptatási tanácsadó se készített fel jó előre, mi van, ha nem jön a tej, vagy a csemete szétcsócsálja a mellbimbódat. Na, nem mintha mindennek ne lenne haszna, félre ne érts, egyszerűen ahelyett, hogy szakemberek mondták volna meg a tutit, a többi, immár tapasztalt sorstárstól kellett vadászni az információkat. Manapság talán mindemiatt kissé tudatosabban állunk neki a dolognak, ami egyrészt tök jó, másrészt a parázásra hajlamosoknál azért mindennek a hátulütője is jelentkezhet. Csak szólok, a Google nem mindig a barátod.
A szülés élménye maga pedig minden egyes alkalommal, mindenkinek más volt – ez nem változott harminc-negyven év alatt sem. Ahogy az érzés sem, hogy oké, itt van ez a kis darab csoda, akit én 3D nyomtattam (jó, akkoriban ezt biztos nem így fogalmazták volna meg), na de mit is csináljak én vele?! Hogy kell életben tartani, ha egyszer a nyavalyás fikuszt sem sikerült? Hogy kéne felöltöztetni, ha untalan nyaklik ide-oda? Na, de ami nekünk nincs, a védőnő akkoriban bizony házhoz járt, és jótanácsokkal látta el a csendes kétségbeesésben fürdő friss anyukákat, élesben, terepen. A kukackodó, testüket feszítgető aprólékok alá villámgyorsan tiszta pelenka kerülhetett az instrukciói nyomán.
Apropó pelenka: ez bizony hard level volt akkoriban, nem lehetett a bugyipamperst áthúzni a csecsemőd apró lábain… A formátlan anyagpelenkát kellett valahogy ráoperálni és rögzíteni. A kirobbanó formában lévő végterméket pedig lehetett órákig áztatni egy hipós vödörben, meg bőszen gőzölni a vasalódeszkán, újrahasználatban reménykedve. Megkérdeztem édesanyámat, neki is ez volt a kedvenc időtöltése, na.
Mozgásfejlődésünk viszont valószínűleg némiképp lassabban indult be az alfa generációsokénál. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy időnk tetemes részét a pólya börtönében fogva tartva töltöttük. E kényszerzubbonyból féléves korunkig csak viszonylag ritkán szabadultunk. Így eshetett meg velem is, hogy agyi kapacitásomat átcsoportosítván állítólag sokkal hamarabb tanultam meg összefüggően beszélni, mint koordináltan járni (bár végül is ezt a képességet is sikerült elsajátítanom). Legalább cserébe mind mai napig be sem áll a szám.
A kezem viszont már hamarosan elfárad a nagy gépelésben, úgyhogy köszönöm, hogy képzeletben megtettétek velem első tétova lépéseimet, de most búcsúzom. Legközelebb kulináris vizekre evezünk majd, s többek közt azt is elárulom, mily mennyei étekkel kezdődött meg hozzátáplálásom!
