Az alábbi versben egy olyan élethelyzetet, kapcsolati dinamikát próbáltam megjeleníteni, amely tele van feszültséggel, harccal és rejtett (?) agresszióval.
Ahelyett, hogy a feszültségeket elnyomnátok, mi arra biztatunk Titeket, hogy éljétek meg a negatív érzéseket is, sőt, akár hozzánk hasonlóan vessétek papírra.
Ezt a verset az önismereti munka részeként kezelem, amellyel közelebb kerülök a veszteségek és a szorongás feldolgozásához. Szeretettel ajánlom minden szemüvegesnek.
Igyekeztem belefoglalni mindazt, amit a szem, a száj, az orr, a bőr befogadhat egy adott szituációban. Talán sikerült érzékletessé, egyszersmind érzékivé varázsolnom a sorokat.
A nyarunk, ha kedves, hallgat minket, / mi meg őt, hisz nem lopódzik, hangosan lépked. / Az udvar, a kert, a távol zümmög, / csiripel, kuruttyol, kelepel és fecseg, / szúr a fűben a tavalyi gubacs, a dió meg recseg.
A színek, ízek, szagok, hangok fontosak számunkra, s emlékeinkre is erősen rányomják bélyegüket. Verseink főszereplőjévé is emiatt léptek elő a friss epizódban.
A képzőművészek magányos alkotási folyamatait, fantáziaképeit, és az őrület határait karcoló vízióit hagytam szabadon kibontakozni. Merüljünk alá együtt!
Ez a vers szóljon minden dolgozó nőnek, aki több fronton teljesít, és úgy érzi, ez teljességgel lehetetlen, igyekezete pedig gyakorta teljesen észrevétlen marad. Meg persze nem csak nekik.