Ragyogóan sütött a nap Dunaszerdahely felett, nem volt túl meleg, de az nem is hiányzott nálunk a nyolcadikon. Felettünk már csak a jóisten lakott, aki, ha úgy tartotta kedve, be tudott fűteni irgalmatlanul. A Csallóköz szívében vagyunk, és pazar látvány tárul elénk. Tiszta időben messzire ellátni, egyik oldalon a nyitrai Zobor magaslik, amott a Kis-Kárpátok hegyvonulata bukkan elő a szomszédos ház mögül, délnek meg a Duna csillogó vize háborog. És persze a csallóközi rónák gabonatáblái amerre csak néz az ember. A reluxák közt beszűrődő napfény megtörik az ebédlőbútor üveges ajtaján, s mint egy tükör küldi azt a szemközti falra, melyen egy kép lóg. Apámat ábrázolja, ahogy éppen a müncheni Olimpiai stadionban pózol, még 2004-ben.
Szerette a focit, akárcsak én. Még tervben sem voltam, amikor először a Népstadionban járt Budapesten, majd évtizedekkel később engem is meginvitált, hogy a hely szellemében elmeséljen egy-egy szívhez szóló sztorit. A Magyar Labdarúgó-válogatott, meg a Fradi volt a mindene, odahaza pedig a DAC. Vagyis éppen ez a futballfanatizmusa vitte ki Dunaszerdahelyen a stadionba, miután Pestről már „megszedte” magát emlékekkel és ereklyékkel. Alig telt el pár esztendő, hogy az árvíz elvitte a csilizradványi házukat 1968-ban, 17 évesen szólította meg Őt a meggypiros mez, a fehér nadrág és a zöld sportszár. Az előfizetett Képes Sportot hetente rongyosra olvasta.
Mindent gondosan lejegyzett a naplójába, akkor még fekete-fehér, később színes képekkel tarkítva almanachját.
Az év végeztével beköttette, majd szép sorban elrendezte ebédlőbútora polcain, ami elől kivette az üveget, hogy beférjenek a zöld mappák. Például 1976-ban, abban az évben, amikor megszülettem, az Újpesti Dózsa lett az őszi első a magyar NB 1-ben, majd a magyar válogatott az új év tavaszán dél-amerikai portyára utazott.
Perutól és Argentínától vereséget szenvedtek, csak Mexikóban sikerült Törőcsikéknek egy döntetlen. Aztán jöttek a világbajnoki selejtezők, és mint oly sokszor, most is a Szovjetunióval kerültek egy csoportba. A történet itt kezdődik, a rám hagyott vaskos naplóiból kiragadva pár megtörtént esetet. Belelapozok hát:
Magyarország–Szovjetunió 2:1 (1:0), mert hittek a csapat erejében!
1977. 4. 30.: Felemelő érzés volt aznap a magyar válogatottnak szurkolni a Népstadionban. Már a himnuszok elhangzásakor érezni lehetett, hogy a közönség szíve együtt dobogott a játékosokéval… A győzelem teljesen megérdemelten született, és a 2:1 értékét emeli, hogy egy nagyon fegyelmezett, a labdarúgás minden fortélyával tisztában lévő szovjet csapattal szemben sikerült elérni.
Akarat, töretlen hit és lelkesedés, góljainkat Nyilasi és Kereki szerezte. 70 ezer néző előtt így állt fel a magyar csapat: Gujdár – Martos, Bálint, Kereki, Tóth J., Nyilasi (Török), Pintér, Zombori, Pusztai, Kovács, Váradi (Fazekas). A vb-selejtező java még hátravan, korai volna örömünnepet ülni. Majd a visszavágón, Tbilisziben:
Szovjetunió–Magyarország 2:0 (2:0), erényeink közül a harcosság hiányzott.
1977. 5.18.: Baróti Lajos, a magyar válogatott szövetségi kapitánya még a mérkőzés kezdete előtt néhány perccel is újra felhívta játékosaink figyelmét arra, hogy vigyázzanak az első percek szovjet rohamaira. Ennek ellenére a 6. percben már vezetést szereztek a piros mezes hazaiak, és nyolc perc múlva eldőlt a találkozó sorsa.
Mivel a görögök korábban legyőzték a szovjeteket, a csoportból való továbbjutásunk az utolsó fordulóban dőlhet el. Ehhez a Népstadion közönsége is sokat segíthet. Nos, a jóslatok beigazolódtak, hiszen Budapesten:
Magyarország–Görögország 3:0 (2:0), gólszerzőink: Pusztai, Nyilasi és Fazekas.
A 9. csoport győztese Magyarország lett, viszont ez a cím akkor nem jelentett automatikus továbbjutást a vb-re. Az egy interkontinentális selejtezőre maradt, ahol Bolívia csapata lesz az ellenfél. Közben befejeződtek az NB 1 1976/77-es kiírásának küzdelmei, itt az aranyérmet a Vasas csapata szerezte meg az Újpesti Dózsa előtt. Egyévesen, a fotel karfájához támaszkodva láttam meg az első szülinapi tortámat, és akkor fogalmam sem volt róla, hogy Győrben éppen átadják a Rába ETO új stadionját.
A nyitómeccsen Burgenland szerény képességű, de szívósan védekező válogatottját 6:0 arányban lépte le a magyar nemzeti tizenegy. Közeledett az ősz, és a levélhullással együtt az a bizonyos két összecsapás, melyek során egy dél-amerikai ország állta volna útját a magyaroknak az argentínai világeseményre való kijutásban. Ám könnyebb volt a helyzetünk, mint azt előre sejteni lehetett, pedig Bolívia ezidáig gólt sem kapott La Paz-ban, ahol a tengerszint feletti magasság eleve hátrány volt az odautazóknak.
Magyarország–Bolívia 6:0 (3:0), a visszavágó talán már csak formalitás.
1977.10.29.: hol máshol, mint a Népstadionban, gólszerzőink: Nyilasi, Törőcsik, Zombori, Váradi, Pintér, Nagy. S akik ezt a sikert elérték, íme a teljes csapat: Gujdár – Török, Kocsis, Kereki, Tóth J., Nyilasi (Nagy), Pintér, Zombori, Fazekas (Pusztai), Törőcsik, Váradi. Egy hónappal később a visszavágót is lejátszották Bolívia fővárosában, és itt is magyar siker született (3:2), ami azt jelentette, hogy a tizenhat csapatos 1978-as világbajnokság egyetlen még kiadó helyét Magyarország szerezte meg.
Így zárult az 1977-es esztendő, s miután az előző két vb-n hiányzott a magyar csapat, apámmal együtt sok futballszurkoló karácsonya ugyancsak kellemesre sikeredett.
(Roberto)