FORDÍTÁS SZLOVÁK NYELVBŐL: NÉMETH ANDRÁS
FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
Engedtessék meg nekem, hogy ebben a cikkben bővebben foglalkozzam a kapustémával. Hogy ez ne legyen a részemről túl nagy kegyetlenség a mérkőzés többi szereplőjével szemben, először foglaljuk össze, mit is láttunk valójában. Az igazat megvallva, részünkről főleg rendezetlen játékot és néhány teljesen felesleges dolgot.
A hátvédekkel kezdem, illetve azokkal a futballistákkal, akik a tizenhatosunkban, vagy annak a közelében való labdaszerzést követően a két klasszikus megoldás közül – a konstruktív és a biztonsági – a harmadikat választották. Nem tudom, miért választottuk (méghozzá elég gyakran) az ellenfél két-három játékosa közötti szlalomot, amikor szinte mindegyik esetben inkább a segédpasszok lettek volna célravezetők. Ezzel nagyon sok energiát vesztettünk és a játékunk átmeneti fázisa inkább véletlenszerű volt – a védelmi szituációk bonyolult megoldásai miatt valaki mindig hiányzott az átmenetben.
Egyénileg leginkább talán Oravec és Ramírez égett, akik nagyon tanácstalannak tűntek, és ha valamilyen szituációt meg is oldottak, akkor azt csak részben tették.
A támadósor legagilisabb tagjának Divković tűnt, aki könnyedén hámozta át magát az ellenfél játékosain, és mindig akkor élt a segédpassz lehetőségével, amikor kellett – kár, hogy a talán legjobb teljesítményekor nem volt mellette alkalmas csapattárs…
Fábry. Tényleg azt gondolom, oda kéne figyelnünk arra, hogy ne égjen ki teljesen. Hm… A legutóbbi találkozók után nekem nem úgy tűnik, mintha duzzadna az önbizalomtól.
Térjünk át azonban arra a pillanatra, ami mindent megváltoztatott
Blackman becserélésével szellősebb lett a védelmünk, és annál a támadásnál is hanyagul fogtuk a Nagyszombat játékosát, amely a kiállítással végződött. Ehhez még jött Jedla rosszütemű kifutása. A széleken való ilyen védekezés mellett azonban azzal is számolni kell, hogy egyszer a kapus is hibázni fog.
Szerintem az ilyen eseteknél keményebben kellene védekeznünk és belemennünk a párharcokba a pálya ezen szakaszán, illetve biztonságos területeken.
És most egy kis beszámoló
Jedla ballag le a pályáról, a szurkolók tömege a nevét skandálja. Martin minden bizonnyal hallja ezt, de ilyen helyzetben a legjobb megoldás minél hamarabb bejutni az öltözőbe. Figyelem mindkét hálóőrt és a kapusedzőt is. Nem úgy érzem, hogy ülve kellene őket figyelemmel követnem, ezért lemegyek a legalsó lépcsőfokra. A rendes játékidő letelte után már csak a Raška-Száraz párost figyelem, ahogyan a büntetőpárbajra készülnek.
Raška krízismenedzserként funkcionál. Látom, hogy az első másodperctől minden egyes lépése átgondolt, mindenfajta káoszt és feszültséget nélkülöző a már így is eléggé hektikus helyzetben. Benji vérnyomását és pulzusát az elfogadható értéken tartani, és főleg bekapcsolni a maximálisan tiszta fej-üzemmódot.
A kapusok belső világa egy ilyen szituációban, de összességében is nehezen felfogható, de látom Benjin, hogy jól kezeli a test, az agy és a lélek ezen alkímiáját, és pont olyan koncentráltnak tűnik, amilyennek lennie kell. Az optimális helyzetet jelző csík alatt, de felett sem helyezkedik el.
Ő egy erős srác, hiszen hogyan lett volna képes egy komoly sérülést és hosszú kihagyást követően ilyen csodálatos visszatérésre? Sok kapus az ilyen patáliák után már sohasem volt képes visszanyerni a régi formáját.
Láttam Benjit védeni a Somorja színeiben, és a teljesítményéből, mozgásából már akkor nyilvánvaló volt, hogy végleg visszatért.
A tizenegyesek előtt lemegyek a pálya közelébe és onnan figyelem az utolsó felvonást. Az első büntető előtt sziklaszilárd meggyőződéssel és Benjiben bízva azt mondom: Megfog két tizenegyest! Nem tippelek, tudom.
Évek hosszú sora óta hiányzott nekünk a DAC-cal kapcsolatos effajta típusú sportadrenalin, egy továbbjutási dráma odahaza az egyik legnagyobb és legrégibb riválisunk ellen.
Megnövekedett pulzusszám és felkorbácsolt érzelmek. Nem a konfliktusból, hanem a sportból fakadók – erősebbek, gyorsabbak, jobbak – itt és most dől el…
Ehhez még jön ez, a kapusokról szóló történet… Mindkét megfogott büntetőt félőrült kiáltással fogadom, és az sem érkekel, hogy a közelemben áll a klub vezérigazgatónője és még mások… Úgyis tudják, hogy őrült vagyok, tehát kapus…
Davis győztes tizenegyese után úgy ki vannak dudorodva az erek a nyakamon, mint Springsteennek. Látom, ahogy Raška megöleli Benjit, majd kiválik az ünneplő csapatból és siet Jedlához az öltözőbe. Hangos kiáltások, amelyeket én is hallok, amikor valami olyasmit ordítunk egymásnak: Jóóó…
Lassan vissza kell mennem a notebookért és megírni egy rövidke véleményt a Szerdahelyzet nyilatkozik cikkébe. Ekkor Máhr Tomi lép oda hozzám, és a kezembe nyom egy papírt, amelyet cseréléskor kell leadni az asszisztensnek – a 4-es számút az 1-es számú váltja.
Tomi jól ismer engem, így tudja, miért mentem le és hogy a cikkem a kapusokról szóló elmélkedésekkel lesz tele…
Elismerem, hogy az elmúlt napokban megfáradtam a labdarúgástól, és az azt körülvevő világtól. Az utolsó két kommentárt lényegében kihagytam, de tegnap úgy feltöltődtem futballenergiával, mint ahogyan már régen nem.
A mi kapuscsapatunknak könnyű a dolga, nincs mit oldania. Megmutatta a mentális erejét, amiből az egész csapat, a néhány picsaság miatt frusztrált vezetőség és a szurkolók is erőt meríthetnek.
Jedla vagy Benji?
Úgy gondolom, hogy teljesen más szempontok fognak dönteni, mint a hiba és a kiállítás. A kapust nem tesszük félre egy hiba után, mint a visszaváltható üveget… Egy biztos. A sok gürcölésért Benji megkapta az égiektől azt, amit megérdemelt.
Ezzel azonban vége is van a történetnek, ma meg már a tegnapi siker lezuhanyozott érzésével kell nekivágni a következő edzésnek.
Egy jó tanács: a kapusoké egy teljesen más világ, ezért ne is tippelgessenek, hogy mi alapján dönt arról Raška, legközelebb ki őrizze csapatunk kapuját és kit tanácsol Hyballának. A Nikében 1,01-es a szorzó arra, hogy ezt tízből kilenc fogorvos nem találja el…