Most végre bátrabban kidughatjuk az orrunkat, lassan helyrerázódni látszik a rend, újra közelebb merészkedhetünk a barátainkhoz, a családhoz, újra személyesen is kapcsolatba léphetünk velük. Persze a két méternél kisebb távolság most is tabu és a maszk is alapkövetelmény az üzletekben, de valljuk csak be, otthon már lazábban vesszük a dolgokat.
Ki így, ki úgy, lényeg a lényeg, hogy újra beszélgethetünk. Nem csak telefonon, vagy cseten, hanem élőben is. Összefuthatunk a városban, egymásnál, vagy akárhol, ahol megfelelően kivesézhetjük a témáinkat, akármit, amit csak szeretnénk. Öröm a köbön!
De! Biztosan tudunk beszélgetni? Nem lehetséges, hogy csakis a megszokás hajt, az, hogy végre kiadhatjuk a gőzt, hogy végre kibeszélhetjük magunkat és kész, vége? Vagy valóban csak ennyi volna az egész? A vele szemben ülő is ugyanezt teszi, elmeséli, mi történt vele, mondja a magáét, míg a másik csak hallgat, ha épp nem a telefonját nyomkodja közben.
Hogy is kéne beszélgetünk, egymásnak megnyílnunk, figyelnünk, kifejeznünk megértésünket, együttérzésünket? Van erre valamiféle tanfolyam, bármilyen példa, olyan, ahol valóban láthattuk, hogyan működik egy igazi emberi viszony, egy kölcsönös odafigyelésen alapuló, baráti kapcsolat?
Rájöttem arra, hogy egy tökéletesen megkomponált klasszikus zeneműben is a megfelelő időben és helyen „elhangzott” csend a legfontosabb. A tökéletes pillanat. Amikor például a tenger hullámai közt egyes vízcseppek mégis mozdulatlanok maradnak, vagy amikor légüres tér keletkezik és sípol a fülünk a hirtelen változástól. Ilyen az a csend, amiben elmondhatom azt, ami a szívem mélyén feszül, nem máskor. A sípolás kitisztítja a pillanatot, amikor minden más zaj megszűnik és csak ő, én és a gondolataink maradnak.
Amikor a másik szemében megszűnik a cikázás, a lélegzete is lelassul, amikor látom, hogy valóban rám figyel és ténylegesen is osztozni tud velem a csendemben. Akkor tudom csak, hogy ő az az ember, akinek beszélhetek, akinek elmondhatom, hogy mi bánt, hogy mit érzek, mert tudom, hogy figyel. Kissé távolabbról ugyan, de nem bánom, messziről úgyis sokkal jobban látszik az összkép és az ő tisztánlátásában magam is élesebb kontúrokkal láthatom magam, no és persze a hibáimat is.
Tudom, hogy aki figyel, nem elfogult, nem keveri bele magát a magam viharaiba, puszta megfigyelő csupán, empatikus, de kívülálló, aki épp csak annyira avatkozik be, amennyire szükséges.
Ameddig még nem kerül át a saját döntéseim felelőssége az ő kezébe. Addig jön a közelembe, ameddig jöhet, amíg még maga is meg tudja őrizni pártatlanságát. Nem mondja meg, hogy mit kell tennem, csak akkor avat be abba, amit ő tenne, ha külön megkérdezem. Nem ítélkezik, nem mondja meg, mi a jó és mi a rossz. Csak azt látja, ami van és Téged.
Egy beszélgetéshez – s itt a beszélgetés fogalmát a szó legnemesebb formájában értem -, barátok kellenek. Minden más csak csevej, információcsere, tájékoztatás, pletykálkodás, vagy trécselés.
Egy beszélgetésben nincs vállvonogatás, sem nemtörődömség, itt csak mi vagyunk. A légüres térben, egymás hangjában, egymás csendjében. Te és én, mi, akik beszélünk és hallgatni is tudunk – mindig akkor, amikor kell.