NYITÓKÉP: FEKETE NÁNDOR
Néha a dolgok valóban azok, amiknek látszanak, máskor meg kötnénk az ebet a karóhoz tök feleslegesen. Az embernek jogában áll kritizálni, sőt, aki nem kritikus, az némely esetben a közömbösségével vét, hiszen így nem törekszik a dolgokon javítani. A saját magam példájából kiindulva: van, hogy sámlira állva kiáltom, mennyire hiányzik a régi stadion fílingje, vagy a nyolcvanas évek akarata, pedig a nyolcvanas években nem végeztünk zsinórban háromszor a dobogón. Igaz, az akarattal akkor valóban nem voltak gondok.
Elnézve a Szered elleni meccset, az akarat szintén megvolt, a hangulat is adott, azt a régi stadiont pedig eltemethetjük legszebb emlékeink között. Dunaszerdahelyen, 2020-ban, száz évvel azután, hogy a klub felvette a nevet, mely egyben kifejezi örökös harcunkat, most ugyanott a századnyi ellenállásunk reményekkel teli köszön vissza: itt voltunk, és most is itt vagyunk, leírtak minket, de mi nem adtuk fel – dacoltunk! Na valami ilyesmit éreztem, amikor megláttam a csapat új szerelését, megérintett, sőt egyenesen tarkón vágott az a száz év. Mert, ahogy feleségem is megjegyezte, nézd csak aranyozott a címer, ez jelenthet valamit!
A DAC mindig is a Felvidék csapata marad, ösztönözheti az összetartozást, hirdethet egységet, de oda tartozik, ahonnan elindult.
Talán akkor eszmél rá valaki igazán ezekre a dolgokra, ha kénytelen átélni egy megkurtított bajnokságot, ami után alig maradt idő rendezni a sorokat, és máris kezdődik az új. Talán igen, talán nem, majd közben neves ellenfelekkel is találkoztunk. Mindkét meccset egy kiskocsmából nézve, az volt a mottóm, ha örülök a Marseille elleni győzelemnek, nem futamodhatok meg egy nizzai vereség után sem. Egy neves szakértő például Ramirezt vizionálta gólkirálynak, ugyanott a szaklap második helyre tippeli a dunaszerdahelyi csapatot. Most melyiket ne vegyem jó ómennek, miért nem lehet az mindkettő?
Szóval a sikerhez ugyanúgy hozzátartozik a kritika, ahogy a kudarcok, de a sikerhez elsősorban sikerek kellenek. A többit egye meg a búbánat, úgyis feledésbe merülnek.
A szezon előtti sajtótájékoztatón lefektetett célokat követve haraptunk bele aktuális ellenfelünkbe – a városban gyártott népszerű nápolyi okán -, vagyis a „horalkysokba”. Sokszor megkaptam már, hogy amolyan „melldöngető” DAC-szurkoló vagyok, mindezt talán azért, mert érdekel a múlt, és ezt-azt tudok is a klubról. Hát jó, akkor most elmesélem azt is, hogy az idén nem váltottuk ki a szezonbérletünket. Még mielőtt szemet szúrna valakinek a hiányom, ide leírom, feketén-fehéren. Aki elhiszi, hogy két újszülött mellett nem járhatok stabilan meccsre, annak pacsi, aki pedig nem, annak biztosan létezik ennél jobb kifogás. Viszont mindez nem azt jelenti, hogy ne maradnék csapatom hűséges szurkolója, és ne vezetném továbbra is évtizedes krónikámat, ami remélem feljogosít, hogy néha véleményt formáljak.
Úgy léptük le 6:0-ra a Szeredet, hogy közben azok sem feltartott kézzel játszottak, s bár szolidabb gárda benyomását keltették, az eredmény a jövőre nézve hízelgő számunkra.
Csapatunk erősségét minden bizonnyal nem ez az összecsapás mutatja meg, na ez most nem kritika, ez a realitás. De a 6:0 az akkor is 6:0! Csak egy adat a sok közül, bár nem néztem utána, a 6:0 azt hiszem új klubrekord. Mindezt rekkenő hőségben, de a nyár már csak ilyen szívet melengető sztorikra képes, látva és túlszárnyalva legnagyobb riválisaink góltermését. Ilyenkor azt is elnézi az ember, ha a riporter egyszerűen lerókázza Zsoltinkat, vagy hogy az ellenfél „ismerős arcú” csatára „vérbosszút” esküdött, mert a sárga trikója mára kifehéredett. Ilyen a foci, ezért is szép ez a játék.
A 100. évfordulón előre a bajnoki címért Déácé. Első lépés, pipa!
(Roberto)