NYITÓKÉP: SZABÓ PÉTER PÁL, FOTÓK: SZERZŐ (2)
Most, hogy átbillentünk a nyár derekán, verejtékes homlokunkról lassan letörölhetjük az út porát. Sok idegen vágyott hozzánk, ide Kukkónia földjére, az Aranykertnek vagy Tündérkertnek is nevezett „éléskamrába”. Bizonyára akadnak köztünk is páran, akik bejártak már szép vidékeket, megcsodáltak ezer tájat, de a szülőföldjükhöz való kötődés miatt egyiket sem találták szebbnek a Csallóköznél. Talán még azt is megfogadtuk korábban, ha egyszer majd szabadon kimozdulhatunk otthonainkból, nem visszük messzire a karanténban összekuporgatott pénzünket. Legyen Tündér Ilonáé az utolsó centig, aki majd szétosztja az övéi között.
Szeretnék hinni a mesékben, a regélő mítoszokban, abban, hogy egyszer majd újra felfedezhetjük és felismerhetjük, mekkora kincs van a kezünkben. Gyerekkorom óta semmi sem tántorított el attól a képzelgésemtől, hogy a kultúrház előtti szökőkútban Tündér Ilona három társnője viháncol, a három Grácia. Egyikük ropogós kenyeret süt a búzakalászból, a másik édes bort kínál a vándornak, míg a harmadik lágy zenével altatja el, örökre rabul ejtve a fiatal legényt, és annak szívét. Ahányszor megvirradt az idillikus tájon, annyiszor ismétlődött meg ez a sztori, mígnem a két Duna köze teljesen benépesült.
Sok ilyen és ehhez hasonló rege született, nekünk, csallóközieknek speciel nem Csodaszarvasunk, hanem Tündér Ilonánk van!
Aranyló hajfonata lobog a szélben, miközben aranypor szóródik belőle, amerre csak jár. Ezek a regék vagy mesék egykor szájról szájra terjedtek kukorica- vagy tollfosztás közben.
A család körbeülte kupacot és a családfő belekezdett abba a sztoriba, amit előző nap hallott a Duna töltése melletti pásztortűznél. Képzeljék el, ha manapság valamelyik bevásárlóközpontban rázendítene a családfő egy régi énekre, vajon mit gondolnának róla az emberek? Ha elmesélné, hogy ősanyáink tündérasszonyok voltak, de miután megtetszett nekik egy szemrevaló legény, levágatták varázserőt adó hajukat és hús-vér asszonyokká lettek. Mígnem az összes tündér eltűnt, akik pedig maradtak, azok tündérrózsává változtak.
Mert annyira megszerették a becsületes, szorgalmas csallóközi embereket, hogy virágok formájában, a vízen úszva itt maradtak velünk az idők végezetéig.
Érdekes történetek ezek. Ezért is írtam korábban az egyik jegyzetemben, ahhoz, hogy lelkileg feltöltődjön az ember, nincs szüksége puccos helyekre utazni. Meg homokos tengerpartról Facebookon bejelentkezni, csak hogy lássák az emberek, milyen vagányok vagyunk. Nem, nem vagyok irigy, de ha mégis jelzőt kéne akasztani a nyakamba, legyen ez: igénytelen. Akadnak olyan elbeszélések is, amelyek Tündér Ilonát egyenesen Mátyás királlyal „hozták” hírbe, nem feledve, Mátyás, az igazságos mily’ előszeretettel járt a Csallóközbe vadászni. S mikor elfáradt, leült a tölgyfa alá megpihenni, később hirtelen felpattanva és hátrahagyva a bicsakját.
De Petőfi szerint Kukorica Jancsi, vagyis János vitéz is eljutott Tündérországba, én speciel őt szívesebben összeboronálnám Tündér Ilonával.
A mesék viszont egy ponton még bennem is megszakadnak. Nemrég az egyik távoli ismerősöm írta, hogy szívesen jönne a Csallóközbe kirándulni, de előtte magyarázzam el neki, miért hívják Kukkóniának, és ha már így hívják, hova lett az a sok mocsár, amibe az ellenség beleveszett?
Szerény ismereteim szerint felvilágosítottam őt, de a harmadik, vagy negyedik mondatomban már valami mást taglaltam. Azt, hogy ez a vidék ma is olyan, mint a hajdan volt Aranykert, ugyanis készüljön fel rá, hogy nagy itt a drágaság. Hogy a városból igazából csak a belvárost érdemes megnézni, ott kevesebb a szemét, a gaz és a gyom.
Még azt is mondtam, hogy a tatárnak, töröknek esze ágába sem lett volna idetévedni, ha mindezt így találta volna egykor.
Bizony, az Aranykertnek vagy Tündérkertnek sokkal nagyobb tiszteletét találtam a múlt rendszerben, amikor a kétkezi munkások jobban „hasonlítottak” Kukorica Jancsira. A földnek becsülete volt, és az emberekbe is több emberség szorult. Vajon, ha Tündér Ilona ma is létezne és látná mindezt a fösvénységet, nemtörődömséget és kivagyiságot, marasztalná-e ugyanúgy társnőivel az ifjú legényeket? Hát igen, ezt hozta ez a modern kor, a demokrácia, manapság már a mítoszok is csak az üzlet miatt maradnak fent. Ettől még a szülőföld szeretete tántoríthatatlan bennem.
Jó lenne, ha jobban vigyáznánk rá!
Már azzal sokat tennénk, ha mindenki a saját szemetét a saját portáján belül oldaná. Ha nem látnák naponta megállni egy idegen kocsit a ház előtt, azon céllal, hogy csomagtartójának tartalmát a mi kukánkba ürítse. Vagy ami még bosszantóbb, egyszerűen a gyűjtőkonténer ketrece előtt hagyja. Ha működhetne a Grund fogalma, úgy, mint a gyerekkoromban, hogy a srácokat ne az utca nevelje, hanem a játék, a barátság, a közösség ereje és értékei. Nem fogadom el magyarázatnak, hogy mindenhol a világon ez lett a trend!