FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Ezúttal az ekecsi Klauko Milánnal beszélgettem a régi idők focijáról, a múlt és a jelen találkozásáról. A konfettiesőről, a DAC-os szenvedélyről, a hűségről, valamint a kalandos túrákról, melyek egy-egy mozzanatát kiragadva megpróbáltam a leghitelesebb képet adni Milán – hozzám kísértetiesen hasonlító – karakteréről. Az emberről, a kemény legényről, akit mindenkor a szíve visz előre, űzi-hajtja őt, lehetőleg kerülve a konfliktusokat. Élményekben gazdag olvasmány következik, nem csak az őszi estékre:
Milán, meséld el kérlek a saját DAC-os történetedet az olvasóknak.
Gyermekkoromban sokat hallottam a DAC-ról, de valahogy sosem jutottam el meccsre. Szüleim korán elváltak, így nem volt olyan férfiember, aki elvitt volna magával. Olvastam az újságokban a DAC sikereiről, és nagyon szerettem volna egyszer én is a helyszínen megcsodálni a csapat játékát. Az áttörés 1986-ban jött, amikor a nagynéném férje átszólt a szomszédból: Milán, nem szeretnél eljönni Plzeňbe DAC-meccsre? Akkoriban voltak a szövetkezetektől buszos kirándulások idegenbe is. Persze igent mondtam, 15 évesen fel voltam lelkesedve, hogy végre eljutok DAC-meccsre! Hatalmas élmény volt, összejöttünk vagy kétszázan. A meccset 2:1-re megnyertük, azt hiszem, Pavlík és Šoltés rúgta a góljainkat.
Ezt követte odahaza a prágai Dukla elleni mérkőzés, 9 ezer ember előtt kikaptunk 0:1-re. Ez volt az a pillanat, amikor igazán átéreztem a hangulatot, magamba szívtam és azóta is bennem maradt. Az élmények mellett a foci is számít persze, de maga a hangulat az, ami magával ragadott. Egymást követték a meccsek, sajnos a ’87-es szlovák kupadöntőre még nem jutottam el, de a másik kettőn már ott voltam. Mindkettőt elveszítettük, hosszabbítás után, tizenegyesekkel. ’93-ban Rimaszombatban nagyon meleg volt, kifestettük magunkat sárga-kékre, emlékszem, rászáradt a festék az arcunkra.
Mentünk a városban, valahogy nem is tudatosítottuk, hogy a kassai ellenfelünknek is sárga-kék a színe. Jött szembe egy csoport, odaköszöntünk nekik magyarul, hogy szevasztok – csak néztek ránk, hogy mi van, persze kassaiak voltak. Varga Árpiékkal mentünk, nekem is maradt pár képem a túráról, de nem csak innét.
A következő kupadöntőn, ’95-ben Máriatölgyesen az Inter ellen kidőlt a kerítés. A meccs után volt egy kis bunyó az ellenfél szurkolóival a pályán, ők bejöttek ünnepelni, mi meg talán a bánat miatt. Még ’87-ben voltam Intertotó-kupa meccsen Szombathelyen egy komáromi barátommal. Az igazi nevét sosem tudtam meg, „Seftesnek” becézték, talán nem véletlenül. Akkoriban csak kétszer válthattál forintot egy évben, összesen 350 forintból kihoztam a túrát. Előtte egész héten nyirkodtam a konfettiket, a vámon félreállítottak miatta. Fene tudja mit gondoltak rólunk, de talán a haver előélete is közrejátszhatott, hogy „lekapcsoltak” minket. Nagy nehezen eljutottam vonattal, meg stoppal Szombathelyre, mire elkezdődött volna a mérkőzés, megérkezett egy busz Ekecsről. Ha én ezt tudtam volna – ugyebár én is ekecsi vagyok! Végül velük mentem haza, de az odafele utat sem bántam meg, izgalmasra sikeredett. Amúgy a meccs 0:0 lett, van egy füzetem, abba írtam mindig bele az eredményeket, elég sokáig vezettem.
Szintén Intertotó-kupa meccsen, Székesfehérváron, a félidőben 1:0-ra vezettünk. Kovács Zoli barátommal mentünk ketten, egy kölcsönkért Ladával. Aztán a második felvonásban gondolom valamilyen új taktikát akartunk kipróbálni – de nem jött be -, kaptunk hét gólt! A szünetben átjöttek a fehérvári drukkerek beszélgetni, sálakról volt szó, mivel akkoriban nem voltak sáljaink. Ők tudtak volna szerezni, csak hogy adjunk mintát, megoldják. Rá is bólítottunk, hogy majd meccs után visszatérünk a részletekre, de persze 1:7 után kinek volt kedve még ottmaradni. Szégyelltük magunkat az eredmény miatt.
Voltam kint Salzburgban, UEFA-kupameccsen, sárga-kék színű AC Parma sállal a nyakamban. A hazai szurkolók átkiabáltak, hogy nem cserélünk-e sálat, persze nem mentem bele a dologba. Elmagyaráztam nekik, hogy ez tulajdonképpen nem is DAC-sál, de tovább fűzték az agyam akkor is.
Ezután volt az az eset, amikor Varga Árpi rendelt valahonnan DAC-sálakat, azt hiszem, 250-300 darabot, azzal fotózkodtam a DAC Store-ban a riporthoz. Ez lett az első eredeti ereklyém, végre kicsit modernabban éreztem magam. Tényleg csak elvétve lehetett hozzájutni valami szurkolói kellékhez, varrattunk, köttettünk magunknak ezt-azt, az is előfordult, hogy sárga festékkel befestettem a fehér pólómat.
Kimaradt a Bayern elleni meccs! Gondolom csak elfelejtetted megemlíteni… Észrevettem azt is, hogy nem falubeliekkel jársz, pedig akad ma is egypár csoport…
Azt egykönnyen nem lehet, a Bayern elleni meccs egy külön fejezet. Egy-két hónappal előtte baleset ért, megrepedt a hátgerincem, mozdulatlanul kellett feküdnöm másfél hónapig. A müncheni találkozót még a kórházban láttam, az motoszkált bennem, hogy a visszavágóra valahogy haza kéne jutnom. Addig feszegettem a dolgot, hogy elengedtek, esténként tornázgattam otthon. Az volt előttem, hogy ha törik, ha szakad, én bizony kimegyek a meccsre, mert lehet soha többé nem lesz ilyen alkalom. Nem sokat tévedem eddig.
Eljött a meccs napja, még mindig nagyon fájt a hátam, délelőtt kiszöktem az ablakon keresztül otthonról.
Talán a Szigethy Katiék szereztek jegyet nekem, korán volt a kapunyitás, fél órán belül tömve volt a stadion. Délután fél kettőkor kezdődött az UEFA-kupameccs, kis túlzással egy lábon, mint a heringek úgy álltunk, gondolhatod, milyen „jót tett” a hátamnak. Megérte, semmi bajom nem lett, csak édesanyám nem beszélt velem három napig.
Több ekecsi DAC-szurkolókból álló társaság létezik, de talán nem akartam lekötni magam. Kezdetben egy gyerekkori barátommal, Péterrel jártam meccsekre, egészen a katonaságig, majd szétváltak útjaink. Onnantól kezdve kisebb-nagyobb csoportokkal, de főleg Kovács Zolival látogattuk a DAC-stadiont évtizedeken keresztül. Mostanában magam járok Ekecsről, aztán a lelátón a nyárasdi kemény maghoz csatlakozok: Nagy Ervin – vele voltam Krakkóban is -, Mikóczi Jenő, Gaál János és a fia, Szabolcs. Ezekkel a srácokkal megtaláltam a közös hangot, olykor a Szórád Feri is megjelenik köztünk.
Legutóbb félrevonultam, a kisfiamat, Bencét vittük ki a párommal, Anikóval élete első DAC-meccsére, mint annak idején a most már nagy lányomat, Dominikát. Ötéves, nagyon érdekli őt a foci, otthon futballklubok címereit festegeti, előtte megrajzoljuk neki a címerek keretét.
Meccsnézés közben figyelte hogy törnek ki belőlem az emóciók, elleste tőlem. Egy-egy kihagyott helyzetnél ő is felkiált: azt a kutyafáját! Megtalálta az interneten Ramirez gólját a Nagyszombat ellen, naponta hússzor is megnézte. Gondolhatod, szép gól, gyönyörű, na de mikor századszor látom?! Neki századszor is ugyanazt az örömöt jelenti, apu, gyere nézd meg, mekkora gól! – mondogatja.
Minden hazai meccsen ott vagyok, régebben idegenbeli bajnoki meccsekre is jártam a Szakiékkal. Fiatalon hozzájuk verődtem, voltunk azon az érdekes Sparta elleni találkozón, amit 0:6-ra elveszítettünk, pont mint a pár hónappal előbbit. Nem csináltunk problémát belőle, 0:4-nél ugyanúgy szurkoltunk, mint az elején.
Összejöttünk vagy százan, egyik zászlónkat kishíján felgyújtották a szomszéd szektorból a hazaiak, hál’ Istennek sikerült időben eloltani. Pozsonyba, még a régi Téglamezei stadionba anno 2-3 ezer DAC-szurkoló utazott el. Évszámra már nem emlékszem, csak hogy 0:0 lett a vége, engem meg elvittek a rendőrök konfettidobálásért. Egyszercsak ott termettek mögöttem, kivittek, igazoltattak, de megúsztam ennyivel.
Régi szép idők, bezzeg, ha ma szólsz valamit, te vagy a rossz. A 80-as, 90-es évek DAC-meccseiért naponta sorba állnék! – a mai fiatalok nem is érthetik ezt.
Ez normális, ha valaki jót csinál, akkor megdicsérik, ha rosszat, akkor megszidják. Munkában is csak így van. Nem értem, miért játsszák a sértődöttet néha a játékosok, máskor meg így a szurkolók, úgy a szurkolók, gondolom, azt nyilatkozzák, ami a szájukba lett adva. Tessék, ott van Aranyosmarót, lehet menni focizni 700 ember előtt, ahol azt is hallani, ha az edző elköhinti magát.
Tudom, hogy a legtöbb játékosnak a DAC csupán ugródeszka, de meg kéne becsülniük, hogy ezekben a nehéz időkben is többezer szurkoló előtt játszhatnak.
Emlékszel a Herzre? Na, ő együtt énekelte velünk a nótákat magyarul! Abban a csapatban minden gólöröm őszinte volt, nem csak úgy megtetyegették egymást a játékosok. Mintha a Kalmár Zsolti kiszállása után valami elveszett volna. A csapaton belül, de ugyanúgy a lelátóról is hiányzik egy erős kéz. Egy Dušan Liba, aki nagyszerű hátvéd volt és kőkemény játékos, volt tekinélye az öltözőben is. Ilyen Kružliaktól hasonlót se várhatsz, Davis sem képes erre, ő túlontúl jó fiú. Nála becsülöm a 6-7 éves klubhűséget, világ életemben csodáltam az ilyen játékosokat. Ryan Giggs-et a Manchester United-ből, x évet lefocizott egy helyen. Hahn János néz ki most szimpatikusan, szolid fiatalember, megmutatta, hogy jó orra van a gólszerzéshez.
Sajnos meg kellett élnem 2008 november elsejét is, ott voltam a stadionban a B-közép felett. Szörnyű volt ugyanazt átélni, amit ’92-ben Pozsonyban, a Fradi elleni meccsen. Ott csodával határos módon megúsztam egy-két gumibot ütéssel.
Felálltak a rohamrendőrök, nem tudtuk, mi történik, mivel békésen szurkoltunk. Minden mozzanat bennem van azóta is, a mi szektorunkban főleg felvidéki fradisták voltak, de ott állt mellettem egy magyarországi srác is a terhes barátnőjével. Mikor földre kerültek, a testével védte őt.
Segítettem egy idősebb szurkolónak felállni, de abban a pillanatban én magam is földre kerültem. Fiatal gyerek voltam, a katonaság után a magam 66 kilójával esélyem sem volt. Aztán valahogy sikerült kimenekülnöm a stadionból, a kapuban kaptam a vádlimra még egy ütést. Nem kellemes emlékek ezek, inkább azt szeretem, amikor zeng a lelátón a hajrá DAC!
A Mohseni időket én is kihagytam. Nem bírtam nézni az eladott meccseket, láttam azt is, mi folyik a lelátón, dühített, hogy hülyére veszik a szurkolókat. Jártam a 2. ligára is, de Mohseni alatt pár év kimaradt. Közben figyeltem a DAC-ot, olyan amatőr szinten folyt minden, hogy elvesztette a varázsát. Nem a szurkolásról van szó, mert a mai napig nem jelent gondot, ha kevesebben vagyunk.
Ha nem áll senki körülöttem, egyedül is tele torokból énekelem a Nélküledet, a Himnuszt, a Hajrá DAC-ot.
Jó volna kicsit frissíteni a lelátói rigmusokat, szépek ezek a mostaniak is, de mivel a magyar nyelvben túl sok a magas hang, nincs olyan átütő erő bennük.
Nem úgy, mint a Spartaknál, akiket bár nem igazán szívlelek, de náluk a mély hangok sokkal erőteljesebben adják vissza a lelátói hangulatot. Szerintem nemrég is simán leszurkoltak minket háromszázan. Semmi bajom a B-középpel, tudom, hogy bennünk az az erő, hogy családok, gyerekek, nők is ott vannak köztünk. Ez szép, csak mikor kihallod az énekből az asszonyok és a gyerekek vékony hangját, nincs átütő ereje a hangulatnak. Hiába vagyunk sokan, az a hiteles kemény mag jó, ha van száz fő…